Árnyas éj hullik fejemre,
hosszú séta a Duna parton meredve.
Andalgok, mint a párját nem találó lélek a rideg valóságban.
Meggyötört lelkem, kegyelmért könyörögve,
Ohh, szabadság jöjj el végre.
Őseink sírján a fehér rózsát
vörösre festi a fájdalom,
mely, mint kés a vajon hatol lelkünk mélyébe.
De mégis ki hallgat meg engem végre?...
Kicsit még hallom Bartókot, még nem némult el Teljesen.
Mint arcon a búcsúcsókok, a fantomérzés nem Múlt el.
Sötétség. Járművek fehér zaja takarja be az estét.
Szürke széllel szálló tépettszín falevelet
adhatok, miért ne mehetnék ma le Veled?
Fojtogat a kis szoba, mit e panelházad,
Eddig és nem tovább, saslelkem ma fellázad.
Szerelmünk egéről lehulló csillagemlék,
Zilált árnyék vagy csak, pedig Fény voltál nemrég.
Ezüstös félholdból kígyó lettem, mord alak,
Rémes gyűrűimmel elhalványítottalak.
Ki érti meg, ha elmondom, mi bántott
hazafelé menet?
A kihalt utcán egy férfi kiáltott
mint átok-szörnyeteg,
és lábam alatt remegett a talaj,
levelek forogva táncoltak laza
körívet követve.
Élj úgy, ahogy szeretnél,
tedd, amit akarsz,
minek az értelmetlen küzdelem,
a végeláthatatlan harc!
Elfojtott fájdalom, ki nem mondott szó,
létezni kevés, ettől több kell,
valami jó!
Dárdaként hatol szívembe a tövis,
vergődő sorsom örökös gyötrelem,
vigyázz rám, vigyázz lelkemre Istenem,
fullánkját a gonosz testembe döfi.
Nem számít már, hogy ki vagy és ki voltál,
a másik világ szótlanságba dermedt,
akkor még egy szebb jövőről álmodtál,
de hulló időben minden elveszett,
súlyossá váltak a megvénült percek.
Sűrű cseppekké olvadt múlt és jelen,
összegyűrt gondolat húz le a porba.
Hol van a tűz, a lángolás szemekben?
Gennyezik a göröngy- sebezte holnap,...
- Maga mi a fenét csinál itt? Balaton, finom, langyos állóvíz. Várja a nagy fogást, -ugye?
Ki tiltja, hogy levegyem, mi takarja
köhécselő fejem?
Persze, ki tudhatná: a baj fiatal,
húsz éve van velem...
Azt hiszem, a többség kevésbé félne,
ha mérget szívnék, majd fújnék feléje,
vagy ha szúrnám bele.