Wersényi György: A kihallgató

A gyanúsítottak a kihallgatóban ültek. Minden helyiség pont olyan volt, mint az összes többi a folyosón. Kettesével álltak mindkét oldalon úgy, hogy közöttük a megfigyelő szobán osztoztak. Így bár egyszerre két kihallgatás is folyhatott, általában csak egyre figyeltek a bent lévők. Mindkét szoba felé a filmekből is ismert tükrös ablak nyílt, az egyik irányból be lehetett látni a kihallgatóba, de a bent lévők nem láthatták, ki van az üveg mögött. Természetesen, mindenki tudta a szobában, hogy ez így van, kamerák és mikrofonok is fel voltak szerelve. A cél inkább az ilyenkor, hogy a gyanúsított ne tudja, hányan és kik hallgatják még.

Ma délelőtt a négyes és a nyolcas is foglalt lett. Mindkettő a folyosó végén az utolsó szoba volt, meglehetősen nagy, de ablaktalan helyiség. Az egyikben az asztalhoz bilincselt férfi, míg a másikban egy középkorú nő ült. A nyomozókra vártak.

A nő esete piti ügynek számított. A technikusok nem is értették, miért ez a felhajtás, amiért ide hívták Parsons tisztet is. A másik eset persze más, ott egy bonyolult gyilkossági ügy vádlottjáról volt szó, aki nem először ült abban a szobában. Itt kellett a segítség. De ez a nő? Valami sikkasztási dolog.

Nyílt a nyolcashoz tartozó lehallgató ajtaja, két rendőr és egy öltönyös férfi lépett lépett be. A két technikus még váltott pár szót, majd az egyik kiment és átment a szemben lévő lehallgatóba. Az öltönyös a rendőrökhöz fordult.

- Bent leszek én is, mint az ügyvédje. Tudom… – tette fel a kezét, amikor az egyik nyomozó szólni akart – nem gyanúsítják még hivatalosan semmivel, de mivel maguk sem tudják igazán, hogy tanú-e vagy gyanúsított, elkövetek mindent, hogy ne legyen vádemelés. Mivel mindent lehallgattak náluk, nem gondolom, hogy találnák bármit is. A férje meg ugyebár…

A két rendőr összenézett, majd az egyik vállat vont, és leült a technikus mellé. A másik bólintott.

- Persze, joga van hozzá. Csak megvárjuk Parsons-t.

Eközben a másik technikus a négyesben lévő kamerát állította be. Két nyomozó már készenlétben várt, de a százados is ott állt az ajtóban.

- Egyikőtök majd jöjjön be velem! – mondta a nyomozóknak. – A szokásos módon csináljuk, jöhetnek a régi kérdések újra, és majd ügyesen az új információk csepegtetése. A segítség itt lesz kint. De az is lehet, hogy bemegy.

- Oké, főnök. – bólintott az egyik – A megfigyelés eredményei ismertek mindenki számára? Az ügyvédje hol van?

- Nem tudom, elvileg itt kellene már lennie.

Az ajtóban állva a százados hátrafordult a folyosó felé, ahonnan léptek hallatszottak. Megigazította a nyakkendőjét, hogy palástolja idegességét. Az ügy már régóta húzódott, és olyan megfigyelési adatok felhasználására lenne szükség, amely körülményes és utólagos engedélyeztetést kíván. Ha bűnös, megéri a kiskapukat használni, ha nem…

Kilépett a folyosóra és elindult az érkező felé.

- Megjött Parsons.

Parsons, teljes nevén Theodor Thomas Parsons, kihallgató tiszt volt. Mindenki a vezetéknevén szólította, legtöbbször a hadnagy rangot hozzátéve. De a lényeg nem ez volt, a félelemmel vegyes tiszteletet nem rangjával érdemelte ki. Hanem tévedhetetlenségével. Nem volt egy kedves ember, keveset beszélt, és bárkit zavarba tudott hozni azzal, ahogy néz. Az egész városban, sőt, megyében igényt tartottak néha szolgálataira, elfoglaltságai mellett megválogatta, mely ügyekhez megy ki. Kezet fogott a századossal és bólintott.

- Melyikkel kezdjük? – tért a tárgyra, ahogy megállt a folyosó közepén a két lehallgató szoba ajtaja között.

- Legyen a nő – javasolta a százados – az ügyvédje már itt van. A fejével a másik szoba felé intett – Az ő ügyvédje még nem ért ide, egyébként is ráér, addig sem kell az előzetesben a cellában ülnie.

Parsons szó nélkül bement a lehallgatóba, és leült egy székre, ahonnan jól látta a bent lévőket. A nő a kezét tördelte, idegesen nézelődött.

A bent lévő rendőr ránézett, majd az ügyvédre.

- Hadnagy, kéri a papírokat, van kérdése, mielőtt elkezdjük? – Nyújtott felé egy kisebb paksaméta papírt, ami korábban az ügyvéd táskájából került elő. – Jórészt a titkos lehallgatási jegyzőkönyvek.

Parsons a fejét rázta.

- Nem szükséges, csak kezdjék el. Én itt maradok.

A két férfi átment a kihallgatóba.

- Mrs. Monroe, jó napot, már találkoztunk, Harrison nyomozó vagyok.

- Hello, Samantha! – köszönt az ügyvéd is, miközben leült a nő mellé a másik székre. – Bíztatóan megfogta a kezét, a nő mosolyogni próbált.

- A jogait nem ismertetjük, már megtörtént, ügyvédje is jelen van. Az elhangzottakat rögzítjük – mutatott fel Harrison a kamerákra.

A nő bólintott, de nem szólt semmit.

- Szóval, megérkeztek a feldolgozott hangfelvételek, Mr. Roberts, mint az ügyvédje, megkapta, és minden bizonnyal el is olvasta őket. Ezek a leiratai azoknak a telefon, cset és e-mail üzeneteknek, amelyeket a férjével váltott. Nem az ő hivatalos képviselői címéről, hanem a magán postafiókokból. Bírói engedéllyel az ügyészség három hónapon keresztül végzett titkos megfigyelést.

- Ez így igaz, Samantha – szólalt meg az ügyvéd – és az a jó hír, hogy semmi terhelő bizonyíték nincs rád nézve. A férjed más kérdés, de a bűnrészesség esetedben nem bizonyítható. Senki nem tudja bizonyítani, hogy tudtál volna a pénzekről és segítettél Roger-nak.

- Ugyanakkor… – folytatta a nyomozó – vannak olyan szövegrészek, amelyek arra utalnak, ön igenis tudott a vesztegetésről és a sikkasztásról, észrevette a furcsa bankszámla-kivantokat és pénzmozgásokat.

- Én tényleg nem tudtam – szólalt meg először a nő – ezért is kérdeztem rá a férjemnél. A hangja remegett egy kicsit.

Harrison nyomozó hátradőlt a széken.

- És milyen válaszokat kapott? Nem igazán firtatta tovább a dolgot. Elég hamar meggyőzte önt, hogy nem kell aggodalmaskodni, ugye?

- Erre nem kell válaszolnod, Samantha. Nem bűn, ha valaki hisz a férjének és gyanútlan, nyomozó. – Roberts kezdte felvenni a szokásos ügyvádi stílust.

- Természetesen nem, de megnyugtató volna annak tisztázása, hogy Mrs. Monroe-nak milyen szerepe van ebben az ügyben. Vagy másikban.

A beszélgetés hasonló mederben folyt, úgy fél órán keresztül. Parsons egy szót sem szólt a másik szobában. A technikus úgy ült, hogy figyelhesse a hadnagyot, a százados meg továbbra is az ajtónál állt, hogy ne jöjjön be senki. Amikor végeztek odabent, és az ügyvéd meg a nő távozott, úgy tűnt, sokkal nem jutottak előbbre a rendőrök. Harrison bejött, és leült egy székre, de nem szólt semmit.

- Megnézték a nő számlaforgalmát is? – kérdezte Parsons, de nem nézett rájuk.

- Természetesen. Volt pár gyanús szállodai számla, egy meccsjegy, ahova nem ment el, meg egy hamburgerező, ahol korábban nem, de az utóbbi időben többször is evett. Esetleg találkozott it valakivel, pénzt vett át… – tűnődött Harrison.

Parsons felállt. A többiekre nézett. A százados felhúzta a szemöldökét, valami isteni kinyilatkozást várt.

- A nő hazudik. Nem a pénzről, a férje ügyeiről aligha tudott. Szeretője van, egy jóval fiatalabb férfival csalja a képviselő urat.

Majd egyszerűen kiment az ajtón.

A másik lehallgatóból beszélgetés szűrődött ki. A százados Harrisonra és társára bízza majd ennek a szerető ügynek a felderítését. Mielőtt átmentek volna, Parsonshoz fordult.

- Csak fiatal szeretők járnak focimeccsre és esznek hamburgert?

- Ezzel csak az életkorára következtettem, ha lenne huszonéves fia, az is magyarázat lenne. Mármint a számlákra, a viselkedésére nem.

A másik kihallgatóban már türelmetlenek voltak a rendőrök. Örömmel vették, hogy a százados és a hadnagy is átjött végre, mert bent a gyanúsított és ügyvédje már régóta beszélgettek. Volt benn egy poligráf is, üzemkészen, de nem volt bekötve.

- Ez a jóvágású fiatalember itt, – mutatott gúnyosan Harrison az ablakon át a bent ülőre – tagadja, hogy a barátnőjét megverte, megfojtotta, és az East Riverbe dobta volna. – Parsonra nézett – Vannak közvetett bizonyítékok, de komoly idő és anyagi ráfordítást igényelne a nyomozás új mederbe terelése. Szóval, az a fő kérdés, rákanyarodjunk-e erre az útra, vagy így menjünk neki a tárgyalásnak.

Parsons az ablakhoz lépett és vagy egy percig nézte a bent lévő beszélgetést. A kinti rögzítők felvételt készítettek, de a hangszórók le voltak halkítva. A technikus arra várt, hogy fel kell-e hangosítania, de megvárta, hogy a hadnagy kéri-e.

- Menjünk be, és kezdjük! – fordult el az ablaktól Parsons, és azzal a lendülettel meg is indult az ajtó felé.

Ahogy beléptek, az ügyvéd hátradőlt a széken és biccentett. Magabiztosnak tűnt. Nem törődött azzal, hányan jönnek és kicsodák, bár Harrisont ismerte. A másik kihallgatót nem, a harmadik meg nem ült le az asztalhoz, csak beállt a sarokba és nekidőlt a falnak.

- Harrison nyomozó, – kezdte az ügyvéd a szokásos módon – múlt héten már ezen túlestünk, így mivel ismét itt vagyunk, gondolom, valami nyulat akar előhúzni a kalapjából, amivel ráijeszthet Mr. Jordan-re.

Az ügyvéd a védencére sandított, majd végignézett mindhárom nyomozón – legalábbis annak vélte őket.

- Mr. Jordan itt váltig azt hangoztatja, hogy van alibije – szólalt meg most az asztalnál ülő másik nyomozó, de nem mutatkozott be, egyből a tárgyra tért. – Ugyanakkor, van itt egy biztonsági kamera felvétel – egy fekete-fehér fotót tett az asztalra, amelyen a dátum és az időpont ki volt satírozva, majd folytatta –, amin Mr. Jordan azon az utcasarkon sétál, amely a tetthelytől egy percre van.

A gyanúsított kissé előrehajolt, hogy megnézhesse, de az ügyvéd elvette a fotót.

- Nem látszik az időpont.

- Igen, szeretnénk Mr. Jordan álláspontját megismerni, mikor készülhetett ez a kép. Esetleg, hogy ő van-e rajta.

- Nem kell válaszolnia. – fogta meg az ügyvéd a védence karját, bár nem úgy tűnt, mintha akart volna bármit is mondani.

A százados nem tudta hirtelen, merre vigye a beszélgetést, arra várt, hátha Parsons kérdez valamit. Olyan Sherlock Holmes vagy Colombo felügyelő módon, rátapintva valami lényegesre, de a hadnagy nem szólt közbe. Nem tudta, mennyi időre és mire van igazából szüksége, tartsák-e még itt a gyanúsítottat.

- Mr. Jordan, most hallgathat, ameddig akar, de ez a felvétel, és van több is, a tárgyaláson előkerül, ha vádat emelnek. Ott meg kell magyaráznia – kezdte Harrison, abban bízva, hogy valamiféle reakciót kivált vele. – Meglepődne, hány helyen van kamera, és milyen megfigyelés alatt áll az ember nap mint nap. Amikor nem is számít rá. Mindenki.

Ezen maga is elgondolkodott egy kicsit.

- Nyomozó urak, – dőlt hátra a széken az ügyvéd – ha csak ennyi van, ez nem lesz elég, ezt mindannyian tudjuk. Még ha védencem is van a képen, és a tetthely közelében járt abban az időben… – ingatta a fejét – ez akkor sem közvetlen bizonyíték. Szerintem blöfföl, és az ügyész ez alapján nem fog vádat emelni. – A száját csücsörítette, mint aki egy óvodáshoz beszél.

Harrison felsóhajtott.

- Ki tudja? Talán igen, talán nem. – Próbált valami bizonytalanságot sugallni. – De az biztos, hogy vádemelés lesz belőle, és akár találhatunk is valamit, nem igaz?

A két nyomozó az asztalnál ülve sokatmondóan összenézett, mint akik tudják, hogy van valami a tarsolyukban. Az ügyvéd megrázta a fejét, és felállt, indulni készült. A gyanúsított karba tett kézzel ült, és továbbra sem kommentálta az eseményeket. Így nehéz lesz a hadnagy dolga.

Harrison a sarokban álló Parsonra nézett, aki továbbra sem szólt semmit.

- Mára végeztünk, – álltak fel az asztalnál ülők – és a papírokat összeszedve elindultak kifele.

Egy másik egyenruhás jött be, és levette a bilincset az asztalról, majd újra feltette gyanúsítottra, miközben az ügyvéd a kabátjáért ment. Kifelé menet mindketten a sarokban álló alakra néztek, de köszönés nélkül távoztak.

Ez alatt az idő alatt Harrison a másik helyiségben ellenőrizte, hogy a felvétel rendben van-e, későbbi felhasználásra.

- A hadnagy is kijön, vagy meddig maradunk? – zsörtölődött a technikus, fejével az ablak felé intve.

Harrison és a többiek is odafordultak. Parsons még mindig ott állt, majd az ajtóra nézett, ami nyitva volt. Halkan becsukta, és leült a székre, ahol az előbb még Mr. Jordan foglalt helyet, két kezét az asztalra tette, mintha ő maga lenne a gyanúsított. Vagy a jövőbeli vádlott.

- Mi a fenét csinál? – szólalt meg a technikus megint. – Meditál vagy valami médiumként a múltba néz? – hangjában érezhető volt a gúny, de senki nem méltatta válaszra.

Parsons néhány percig ült ott, majd intett, hogy kimenne. Az ajtó belülről nem volt nyitható.

Mikor a folyosóra ért, mindenki más úgy csinált, mintha elfoglalt lenne. A technikusok és az egyenruhások is sürgölődtek, várták, hogy a hadnagy mond-e valamit. De ő csak a századosra és Harrisonra várt, együtt elindultak a folyosón. A százados szándékosan nem kezdeményezte a beszélgetést, amíg kikísérték az őrs bejáratáig.

Parsons búcsúzott, a kezét nyújtotta.

- Ez igazán érdekes volt, szóljon máskor is, ha úgy érzi, segíthetek. – rázott kezet a századossal. – Kérjen pénzt a továbbiakhoz, és bírói végzést az előzetes letartóztatás meghosszabbítására! Az elkövető megvan, a bizonyítékot magának kell megtalálnia!