Szűcs Ferencné: Levegőt

Ki mondja meg, a patak merre folyjék,
a tenger morajlása meddig hallatszon el?
Mint sötét veremből szárnya törött madár
napfényre érve énekeljen e?

Mellettem fák, virágok, bokrok hajladoznak
lágy őszi fuvallat simogatja meg
fáradt arcom. Messze dereng őszi homályba
olvadt, bizakodó enyhe mosolyom!

Ha majd feldereng a napfény arany
fénye, lelkünkbe új remény ébredez!
Ki mondja meg, hogy rögökön vagy
virágszirmokon lépjek e?

Lelkem, mint szabad madár,
trillázva száll a magas fák felett.
Harapva a levegő édes zamatát.
Érezni az élet minden örömét és bánatát!

A mosolyod visszajön hozzám
és bármit is mondasz, ne hagyd abba!
Soha ne múljon el! Ez kell hozzá,
hogy szabadon állj, mint kőszirten a sasmadár!