Szoby Zsolt: Nirvána

Ugye tudod, hogy hajnalok sóhaja
csenevész loncok közt, ha lopva oson,
és könnye harmat tarkálló szirmokon,
megigéz ajkad önfeledt kacaja;
s ha bársony palástját lebbenti az est
átszínezve mindent sejlő éjkékre,
a Hold fénykaréja mellé az égre
még csillag-ecsettel téged odafest;
ám emlékek vásznán átkos kárhozat,
és észrevétlen, ezernyi molyként rág,
ha dajkált remény nem ringat álmokat,
a szmogként fojtó, alattomos magány;
hisz mennyet remél, mégis pokolba ránt
a kívül pasztell, belül jajvörös vágy.