Szász Gábor: Fülei megnyúlnak, tollát hegyezi
(Algyői pontyfogás)
1.
- Maga mi a fenét csinál itt? Balaton, finom, langyos állóvíz. Várja a nagy fogást, -ugye?
- Engedélyem van - mit akar, talán ellenőr?
- Kevés a hullámzás, és nincsen sodrás! Jaj, csak be ne akadjon valamibe a horog!?
Már ketten vannak.
- Nézd csak! Füzet is van tollal nála! A vékonyabb lefelé sandít, talán a cipőmet stíröli?
Mezítláb van, csak nem fogja elkérni! A másik jóval arrogánsabb, mászkálni kezd mögöttem, hátra kulcsolt kézzel. Néha eltöprengve megáll, és az égre néz dühösen. Valami zavarja, talán örök elégedetlen.
Attila! – kiabálja elnyújtva. Nem jól állsz! Fordítsad magad kicsit, ahogy halad a nap! Megvilágítás!
A vékony bajszos elmosolyodik, ügyetlenkedést tettetve, próbál forogni.
- Így jó lesz Zolika?
Nagyokat röhögnek!
- Jól ír ám a gyerek, de fogalma sincs, hogyan adja elő! Magát pedig most szépen áthelyezzük a Tisza partra.
Hárman vagyunk, nem akarok ellenkezni, -valószínű, nem normálisak.
- Jól van, tettetem a beleegyezést, abban bízva, hogy lelépnek.
- Megyek vonattal, - már nyúlok a bothoz, hogy feltekerjem.
- Marha! Nem fog vonatozni! Még csak az kéne! Nem ért itt senki semmit! A dramaturgiához meg egyáltalán nem!
2.
Mindig is enyhíteni akartam a rossz érzést, a lelkiismeret-furdalást. Ragaszkodtam hozzá, hogy horgászom, ezért üldögélek a vízparton. Mára az írás haszontalan dolognak tűnik. Saját magam elé, lógatnék horgot, ha azzal intézném el; nem esznek a halak. A művészet mindig is állandó menekülésben van önmaga elől. Van, hogy belefárad a hajszába, ahogy most is, és inkább csak poroszkál. Néha emeli a lábát, kerülve a horgászbottal az ütközést. Sastollként körözhetne, kiszámíthatatlanul. Álcázva védőn szárnyalhatna, de most lomha öszvérként, leginkább csirkére emlékeztető torz fejjel, járkál a parton. Málhája a megfelelések. Izzadt félelemmel ellenőrzi néha, hogy sapkája nem veszett-e el. Előre, hátra fordítgatja a fején, nincs pontos szabálya annak, hogy hogyan álljon. Jó a hallása. Néha megáll, ilyenkor fülei megnyúlnak, és elkezdi kis darabokra tépkedni önmagát. Mielőtt teljesen elfogyna, és csak apró kupac, belehempergőzik, összevissza forog, és feláll. A kommersz ellen így védekezik, ami bármelyik irányból támadhat. Hopp! Most hagyott maga után egy kisebb kupacot, galacsinná gyúrom, pont jó lesz a horogra. Ráteszem. Pár perc telhetett el, a fordulat, váratlan és sokkoló. Hiszen írni jöttem. A horgászás csak álca, a tollam nem találom, a bot hajlik és vadul csörömpöl.
3.
Már újra itt vannak. Önkívületben szalad felém. Lelkesen az ég felé emeli ökleit az arrogánsnak tűnő.
- Ugye megmondtam! A sodró friss víz jobb terület. Közben a mezítlábas is ideér, a hal fölé hajol. Bajuszát simogatva kicsit mosolyog. Nincsen ránc a szeme körül, vagy túl fiatal hozzá, vagy ritkán szokott.
- Nézd csak milyen mesés hal, - kiáltja amaz lelkesen. Nézd csak, Attila!
Tenném a szákba, de rám mordul.
Hozzá nem nyúlsz, figyeled a tátogást!
Nézem a pontyot. Tenném be a szákba mert a vízben a helye, de nem lehet. Izgatottan szorongatja a könyököm, nem engedi. Az ingemet ráncigálja mérgesen.
- El a kezekkel! – megértetted. Művészetet akartál, vagy nem? Csirkefejű ökör. Most nyúlik a fül, és figyel!
A vékonyabb is már ott térdepel velünk, nem tudom mire vélni.
- Figyeld a tátogást, figyeld Attila!
- De, hát ez A levegőt szavalja!
- Úgy ám! A fülét szinte a hal szájához teszi, a mutatóujjával vezényel, kicsit oldalra hajtva a feje. Halkan liheg, szája a csodálattól tátva.
- De, hát megfullad! Engedjen oda, - próbálom arrébb lökni.
- Kuss! Ez a lényege! Tökéletes, ahogy egyre fogy a levegő!
- Attila! Jó mégis a versed, nem szerettem, de zseniális!
- Ki tiltja meg, hogy elmondjam, -kalimpál tovább a mutatóujj.
-Tedd már gyorsan vízbe! Nem látod, hogy alig kap levegőt?
- Majd újra akarom hallani!
Hirtelen felismerem a helyzetet, ahogy az én levegőm is fogytán a méregtől.
József Attila és Latinovits Zoltán.
Oxigénhiányos helyzet, hiszen régen meghaltak!
Gyorsan, behúzom a botot, kocsiba, orvoshoz.
Levegőt!