Szabó Kira: Gyertyaláng az üvegbúra alatt

Bűzös patkány rohant el ma előttem,
Az úton valakit durván meglöktem.
Egy vad erő utánam nyúlt, kiáltott,
Azóta nem látom Azt a világot.

Bús, szürke felleg szorítja le tüdőm,
Károg a hős varjú, megállt az ütőm.
Én már szabad vagyok, így hát beszélek,
Nincs miért aggódnom, többé nem félek.

Többet engem nem figyelnek titokban,
Már nem fürösztenek nyájas szitkokban.
Föntről madzag nem fojtja, tépi nyakam.
Hörgő halálsikoly… Halljátok szavam!

Én vagyok a jel, utcán hagyott testem,
Aszó férges húsom. De mi bűnt tettem?
Vakon kerültök ki, átléptek rajtam.
Régmúlt kísértet, ott maradt a bajban.

Lehajtott fejjel lépkedek a kormon,
Sóhajtok. Ki hallja? Lassan eloszlom.
Felrobbant a gyár, bőröm odaolvadt.
Rám tapostok. Ne bántsátok a holtat!

Sírva rohantok, mint megveszett állat,
Észre sem véve öreg csontruhámat.
Zengő ajkaitokkal miket áldtok?
Vad boszorkányhad; csattanó önátkok!

Rendet így teremtve, könyörögve ért,
Mert rokont és barátot mindenki félt.
Csak én vagyok szabad, nem húz le láncom,
Kegyes megmentőm: ez lett rút halálom.

S lám, a gyermek gyermek marad, hiába.
Haja ősz, esze tompul s fa a lába.
Beletörődött. Nem mozdul, kötél fojt,
Hisz régen is megverték, ha rosszat szólt.

Ám, de ő most is él, hallgat, jó bárány,
Simul, nyal, nyel és bár mosolya halvány,
Néha-néha nevet, ha megengedik.
Mindegy, milyen itt a rend, úgy szeretik.

Felhúzzák, mint rugdalózót, díszpólyát.
És ha arcot vált, követik mottóját.
Bármit. Csak hagyják őket szépen, békén,
Tengődni az élet nyomorult szélén.

Azonban te sem vagy nagy biztonságban,
Befalazva a rend rút kővárában.
Lecsap a megállíthatatlan pestis,
S ha kihunyt a láng, szabad leszel te is.