Szabó Anasztázia: A kiszolgáltatott gyermek, avagy örülök, hogy levegőt vehetek
...Nagy pillantásokat vetett rám, mintha az elmúlt tizennégy évében csak arra várt volna, hogy engem megkaphasson, pedig igazán nem is ismer, csak a nevemet tudja, ám azt nagyon jól, hisz folyamatosan csak azt ismételgeti osztálytársainak, miközben elmegyek előttük a folyosón a csacsogós barátnőim társaságában.
Gondtalan az életem, semmi fájdalom, semmi keserűség, hisz még kislány vagyok, gyermeki könnyedséggel látom a világot, bár már kacsintgatnak rám a fiúk, hisz feltűnő látvány vagyunk a lányokkal az iskolában, csinosan öltözködünk, hosszú hajkoronánkra is gondosan odafigyelve, hiszen a tiniknek csak ez a lényeges; a kinézet, s még az sem számít, ha belül nincs semmi érték, csak az üresség.
Az iskolás napjaim jó hangulatban telnek, ám észrevettem, hogy ez a fiú folyamatosan néz a szünetekben, már-már felfal a szemeivel, s azt érzem, hogy a gondolatai rabja lettem, beleégtem a retinájába, a tudatába, pedig nem szerettem volna ilyesmit elérni, én csupán csak egy érzékeny kislány vagyok, ki egyáltalán nem vágyik a szerelemre, hisz nem is tudom, mit jelent az.
Szerda van, nehéz nap az iskolában, még nehezebb az életemben, hisz ma megszólított ez a fiú, mondván, hogy tetszek neki, s szeretne megismerni még közelebbről, hisz én vagyok szerinte a legszebb lány az iskolában. Elpirultam, arcom oly vörös lett, mint téli estéken a lenyugvó alkony látványa, zavarodottságomban hebegtem-habogtam, hisz nekem még soha senki nem mondott ehhez hasonlókat, s mire végül kinyögtem egy szót is, ő már megpuszilta arcomat, mely olyannyira perzselt a gyönyörtől, majd elrohant, ám minden nap folytatta ezt a kissé kínosnak induló, ám szívemnek jóleső udvarlást. Napról-napra egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre kevéssé pirulok bele a titkos találkozásokba, hisz megtetszik nekem is ez a fiú, szépnek látom szemeit, kedvesnek érzem lágy bókolását, még annak ellenére is, ha ez a szerelem tilos lesz, mert az lesz. Tilos a családom, a barátaim, a tanáraim szemszögéből, hisz ez nem helyes, tudom én. Tudom, de kell, szükségem van rá, vágyom erre a végeláthatatlan helyzetre, ezt sugallja elmém, ezt kívánják legkisebb porcikáim is, őt, az általa érzett első szerelmet, melyet a negatív társadalmi normák sem szakíthatnak el tőlem, hisz részemmé vált.
Visszafordíthatatlan érzéseim vannak, szerelmes vagyok a tiltások ellenére is, szerelmes, pedig tőlem nem ezt várják el, de nem törődök az elvárásokkal, hisz boldog vagyok. Boldog, mert van nekem valaki, aki miatt lelkes vagyok, aki miatt szépnek látom még az időjárási viszontagságokat is, hisz már nem félek, ölelő karjaiban megnyugvást találok, szerelmes szavai beivódnak a tudatalattimba, s teljesen átformálódok, ha őt látom, őt, ki szívemnek oly kedves.
Szimbiózisban élünk, ő az enyém, s én az övé vagyok, ám a tiltás ott van a légkörben, de tudom; a tiltott gyümölcs a legfinomabb, s valóban erre vágysz, hisz tudod a tiltott édes, a tiltott fenséges.
Minden olyan szép, olyan valóságos, ám mégis egy csoda, egy csoda, melynek nem lehet vége, hisz akkor megsérülök, megsérül önbecsülésem, szerelmes szívem, s reményvesztetté válok. A környezetem tiltja ezt a szerelmet, tiltja a folytatást, tiltja a következményeket, tiltja a boldogságot, ám erősen, ökölbe szorított kézzel ragaszkodom, s kapcsolódok hozzá, boldogságom okozójához, bármennyire helytelen, bármennyire rémisztő a folytatás. A tiltott találkozások komolyabbra fordulnak, megtörténik az, amire még igazán nem álltam készen, nagylány lettem, de nem ott, nem akkor, s mint később rájöttem: nem is azzal a személlyel kellett volna megtörténni a dolgoknak. Fájdalmat éreztem, fájt a testem is, de főképp a lelkem egy darabja, melyet kiszakított, s örökre magával vitt, hisz ezt túl korán tette velem, megbélyegzett, magáévá tett, s nem tudtam neki nemet mondani, mert nem tehettem. Szemében már nem azt az igazi, önfeledt szerelmet láttam, csupán valami ördögi birtoklási vágyat, melynek én lettem az áldozata, mert szerelmes kislányból hirtelen áldozat lettem, a szavai, a tettei áldozata.
Más lettem, megváltoztam, nem tudtam értékelni számomra addig értékes, s érdekes dolgokat, de mégis szerettem őt még akkor is, ha az áldozata lettem, valamiféle vágyat éreztem, vágytam a kissé gonosz hajlamaira, hisz azt gondoltam ő csak az enyém, s az eseményeknek gyönyörű folytatása lesz, ám tévedtem. Tévedtem, s fel kellett ismernem, hogy számomra ez a kapcsolat túl megterhelő, túlságosan átformált, bábuként mozgatott a saját színházában, ám a felismerés fájdalmas, s nehézségekkel járt, de sikerült kinyitni a szemem. Mindezek ellenére vele maradtam, engedelmeskedtem, hisz ez volt a feladatom, tűrni, nyelni, erősnek mutatni magam. Egy hibám volt: szerettem őt, bár az iránta érzett szerelmem kezdett megfogyatkozni, de nem múlt el teljesen, bízok abban, hogy nem okoz nekem több fájdalmat, s boldogok leszünk a végsőkig.
Péntek van, gyönyörű madárcsicsergés, napsütötte táj, csak néhány bárányfelhő úszkál az égen, a virágok csodásan pompáznak a réten, oly csodálatos a szemeim elé táruló látvány. Ma találkozunk, ma minden olyan gyönyörű lesz, akár a táj. Megérkezik, nyájasan csalogat magához, kedveskedik, bókol, parfümillat árasztja be a szerelmétől túlfűtött helyiséget, ám ő olyat szeretne, melyet én talán soha, veszekszünk, egyre durvább dolgokat vág a fejemhez, megragadja gyönge karomat, s megteszi azt, amivel örök életemben nyomorékká tesz.
Sírok, könyörgök, hogy hagyja abba, minden oly halk, csak a saját segélykérésem hallatszik, látni sem látok semmit, minden oly fekete, oly sötét, hisz éjszaka van nemcsak a szobában, de már a szívemben is, egy részét örökre sötétté tette. Szenvedek, marcangolom összegyűrt paplanom, s belefojtom hatalmas könnyeimet, a zokogásom nem ereszt, ám ő sem, folytatja, bármennyire fáj, bármennyire kérem, hogy hagyja abba. Megerőszakolt, de olyan természetesnek veszi. Gyűlölöm magam, gyűlölettel nézek erre az emberre, de nem hagyom el, naivan folytatom tovább, s magamhoz ölelem, bár ez az ölelés más, mint a többi, semmi érzelem nincs benne, csak az üresség, a fájdalom, a düh, a félelem, a szenvedés, de semmiképp sem az elsöprő szerelem.
Miért tette ezt velem? Miért pont velem? Miért kellett ezt átélnem? Ilyen és ehhez hasonló kérdések forognak fejemben, hisz nem értem, miért kellett ezt átélnem. Szenvedek, félek, rettegek, úgy reszketek, mint aki megfagyott egy téli estén, ám csak a szívem az, ahová örökre tél költözött. Fáj az érintése, a csókja, az ölelése, ordítani tudnék, de elfojtom bánatom, kinek is mondjam el, hogy bántott, hogy meggyötört, hogy elragadta nőiességemet, s letiporta azt, hisz csak egy összetört áldozat voltam, ki nem hallgatott a tiltásra, s talán meg is érdemlem sorsom, de elmém egy része tudja, hogy ezt ő nem tehette volna meg.
Telnek-múlnak napjaim, semmi nem változik, csak az időjárás, egyszer esik, másszor kisüt a Nap, az én szívemben viszont magány lakozik, nem ragyogja be a családom iránt érzett végtelen szeretetem, hiszen a gonosz karmai között nehéz lenne mosolyogni, s elfelejteni, hogy már többé nem az vagyok, aki voltam. Ő már nem szeret, de én sem érzek másképp, az rég elmúlt, már csak tűrök, hisz belefáradtam a fájdalomba, a végtelen sírásba. Néha ellentmondok neki, ekkor haragra gerjed, néha a falnak lök, néha megrángat, most azonban mindezekre nem gondolhatok, hisz fojtogat, s ha levegőt veszek, talán még brutálisabbá válik. Miért teszi ezt? Jobb lenne talán, ha megfojtana, s akkor nem fájna, ám ezt az örömöt nem adja meg, mert elenged miután meggyötört, miután fojtogatott, s megtépett.
Már nem sírok, csak pihenek, de a lelkem fáradt, s az fáj csak nagyon, ám arra nincs gyógyszer, vége mindennek, talán bele is halok, nem tudom mi lesz velem, se sírni, se beszélni nem bírok, elmenekülök egy újabb kapcsolatba csak azért, hogy végre felszabadult lehessek, de ez hiba volt. Hiba, mert nem tudok leszámolni a lelkemmel, a tetteivel, bizonytalan a holnapom, a jövőm, minden, ami én vagyok. Egyszer talán vége lesz, s újra boldog lehetek, addig tűrök némán, hisz hallgatnom kell talán örökké, én szenvedek, neki mit sem számít.
Véget ért minden, szomorú vagyok, de nem a végtől, hanem attól, hogy így lett vége, megalázva, meggyötörve, fájdalmasan.
Új fejezet kezdődik az életemben, de valami nincs rendben, valami mégis oly más, oly hihetetlen, én vagyok más, már nem tudok örülni a felkelő Nap sugarainak, a virágok színeinek, az élet gyönyörű oldalának, valódi értelmének, megpecsételt, s ezzel együtt kellett élnem, de fájt, nagyon fájt, keserves volt az újrakezdés, ám sikerült. Sok szenvedés ért az elengedés után, hisz ő nem gondolta azt, hogy elhagyom. Évekig zaklatott az otthonomban, a nyilvánosság előtt, tömegközlekedési eszközökön, üzent, levelet írt, fenyegetett, beletaposott lelkembe, kiszolgáltatottá tett.
Gyűlöltem őt, féltem tőle, mindent oly keserűnek, oly sötétnek láttam, én sírtam, ő nevetett, elkéstem. Elkéstem, s a tetteit következmények nélkül megtehette bárkivel, hisz én gyáva voltam. Gyáva, megbélyegzett, s teljes mértékben kiszolgáltatott, utáltam azért, amit tett velem, hisz neki köszönhetem életem legnagyobb feldolgozhatatlan traumáját.
Évek teltek el, de máig nehéz kimondani a nevét, ám már nem félek, vége a zaklatásnak, vége a rémálmoknak, s vége annak az életnek, melybe a tettei miatt ragadtam, vége mindennek. Megbocsátást nyertek tettei, ám nem azért, mert ezt meg kell vagy meg lehet bocsátani, sokkal inkább azért, mert az lettem, aki lenni szerettem volna. Büszke vagyok, büszke, hogy túléltem, hogy levegőt veszek, hogy azzá váltam, akivé szerettem volna. Lehettem volna bárki, de erős nő lettem, erős öntudattal, s megfelelő belső értékrenddel.