Reke Balázs: Vörös

A tömeg tömött sorokban hullámzott lefelé a főtérről, a platánok árnyékában, a városháza felé. Lépésben lehetett haladni, kivéve a gyerekeknek, akik oldalra furakodtak, és a magas járdaszegélyen egyensúlyozva végigtrappoltak az emberek között, hogy minél közelebb jussanak a városháza lépcsőihez.

Egy kisfiú éppen meglökte alulról Kukucska Dávid könyökét, ahogy átbújt alatta, miközben az a gyufával vacakolt. A gyufa az egyik csatornába hullott. Kukucska Dávid a gyerek után kiabált. A mellette sétáló férfi odanyújtotta neki az öngyújtóját. A faluban mindenki csak Gátőr Karcsinak hívta, mert gátőr volt a szakmája. Ott is lakott a gátőrházban, a nagyerdő előtt, ahová ki szokták engedni a folyót árvízidőszakban.

– Büdös kölke – dünnyögött még mindig Kukucska Dávid, miközben rágyújtott. Az öngyújtót már csúsztatta volna zakózsebébe, de Karcsi rászólt.

– Adjad csak vissza! – mondta. – Az apámé volt. Nem adom neked.

Kukucska Dávid visszaadta neki. Nem akarta ellopni, csak kicsit rövid volt az esze, ahogy sokan mondták. Nehezen tudott észben tartani dolgokat, amik számára nem tűntek fontosnak.

Amikor a városháza elé értek, a tömeg eleje megállt, és lepihenő harmonikaszerűen követte a mögötte tolongó sokaság is. Nagyon szorosan álltak egymás mellett, aki dohányzott, nem tudta leengedni a teste mellé a cigarettát. Ha az ember rágyújtott, úgy kellett elszívnia, hogy közben a mellkasán pihentette meg a kezét.

Kukucska Dávid és Karcsi nem sodródtak el egymás mellől, de messze voltak a városháza bejáratától, nem láttak semmit, csak akkor, amikor ketten léptek ki a nagy épület erkélyére. Mindkettőn duplasoros, szürke zakó volt, hozzáillő szövetnadrággal, vörös nyakkendővel. Kukucska Dávidnak fogalma sem volt, hogy kik azok, és csak bámulta a két alakot, akik valami papírokkal szöszmötöltek. Egyedül az tűnt fel neki, hogy az egyik fickónak csillog a kopasz feje a verítéktől, mert a nap egyenesen az erkély felé tűzött. Aztán az egyik férfi beszédbe kezdett. Hosszan, kimérten olvasta fel a szövegét a lapokról, és Kukucska Dávid nagyon unta. A figyelme minduntalan elkalandozott.

Az erkély oldalán, a tartótokokban két hosszú, fényesre lakozott rúdon zászlók lengtek. Hatalmas, vörös színű selyemből készült zászlók. A könnyű tavaszi szél néha megforgatta őket, aztán ráncokat préselt beléjük, majd oldalra feszítette őket, mint valami nagy fregatt vitorláit, aztán hagyta, hogy visszahulljanak nyugvópontjukra. Az a szín és a fényes anyag nagyon tetszett Kukucska Dávidnak, olyan sokáig bámulta kimeredt szemekkel a lobogó zászlóselymet, hogy már csak azt vette észre, a tömeg hatalmas tapsviharban tör ki, mindenhonnan azt kiabálják, hogy "elvtársak, éljen május elseje".

A két férfi mosolyogva integetett lefelé az erkélyről, aztán a kopasz a másik fülébe súgott valamit, intettek még egyet a tömegnek, és bevonultak az épületbe. Nem sokkal ezután a tömeg oszlani kezdett, szépen szivárgott el a térről. Kukucska Dávidot és a gátőrt is sodorta magával a sokaság.

Húsz percet gyalogoltak, amíg el nem érték a kisutcát, ahová a bicikliket lezárták. Karcsi levette a lakatot, amivel a láncot összekapcsolta a két bicikli váza körül, feltekerte a kormány alá, ellökte magát, átrakta a lábát a vázon, és elindult lefelé az utcán. Mikor hátranézett és látta, hogy Kukucska Dávid még mindig ott áll a biciklije mellett, visszafordult, és mellé hajtott.

– Leeresztett a kereked? – kérdezte a gátőr, és a biciklit vizslatta.

– Nem – mondta Kukucska Dávid.

– Akkor mi bajod? Miért nem megyünk már?

– Maradok még egy kicsit.

– Minek?

– Van egy kis dolgom. Szét akarok nézni. Sose vagyok a városban.

– Hőgutát kaptál itt nekem? Milyen dolgod lenne?

– Az én dolgom, ne foglalkozzál vele! Majd megyek, ha úgy tartja kedvem – mondta határozottan, és az ellenkező irányba fordította a biciklijét.

– Te tudod, komám, de én nem maradok.

– Mehetsz. Megleszek én. Ne féltsél engem egy percig se.

A gátőr fentebb tolta a kalapja karimáját, megvakarta a fejét, aztán legyintett, szájába dugta a nyálasra szívott cigarettavéget, és felült a biciklire. Miközben eltekert, még dünnyögött magában, hogy "ennek elmentek otthonról", majd befordult a kanyarban, és kihajtott a körútra.

Kukucska Dávid eltolta a biciklijét az első kocsmáig, ami az útjába esett, bement, és sötétedésig hosszúlépésezett, és hallgatta a többi vendég beszélgetését, és mire kilépett a hely ajtaján, már kicsit el volt ázva, de azért felült a biciklire, tekert, és a dinamó hangosan sisteregve dolgozott a felnin, a lámpája kifakult, sárga fénnyel pislogott.

Az erkély melletti tartókban lomhán lengedeztek a zászlók. Kukucska Dávid a villámhárítóhoz sétált. Elővette zsebéből a bicskáját, kinyitotta, és a markolatát a fogai közé szorította, majd elkezdett felkapaszkodni a rozsdás acélszálon. A kése pengéje apró rovátkákat vágott a zászlórudat borító fedőlakkba. Mikor az utolsó kötést is átvágta, a nagy vörös zászlóselyem tekeregve hullott le a betonra. Kukucska Dávid lemászott, gyorsan feltekerte, a hóna alá csapta, és sietett vissza a biciklijéhez.

Csak a dinamólámpa reszketeg fénye világította be előtte az utat, ahogy hazafelé tekert a városból. Az üres országút sötét volt, a táj néma, csak a göröngyökön megugró bicikli fémes zaja verte fel az éjszaka hallgatását. A vörös zászlót a vázra tekerte fel, és gondosan odakötözte, nehogy elhagyja útközben.

Néhány ház ablakában még látszott a lámpafény, úgy bomlott ki a feketeségből a falu. Kukucska Dávid lassan, ráérősen gurult végig a főutcán, és negyed órával később lefékezett a háza előtt. A kerékpárt a kút oldalához támasztotta. A zászlót bevitte a házba, levágta ollóval a szélét, ahol a tartózsinegek maradványai csüngtek, és gondosan összehajtogatva letette a konyhaasztalra.

Másnap korán kelt, és miután elintézte a teendőit, egy ruhaszatyorba rakta a zászlót, és nekiindult. Húsz percre lakott tőle az öregasszony, akihez a ruháit hordta stoppoltatni.

Mikor odaért a házához, az asszony kutyái vadul rohantak neki a kerítésnek. A kerítés rozzant volt, a deszkáit lyukacsosra rágta a szú, és a két megtermett keverék kutya kirohanásait egyre kevésbé bírta. Kukucska Dávid kicsit hátralépett, mert látta, hogy az egész tákolmány megdőlt kifelé, és az egyik nagyobb lyukon egy vicsorgó, sárga fogakkal teletömött pofa nyúl ki feléje. Az asszony kilépett a házból, a kezében egy bádoglábast tartott, füttyentett a kutyáknak, mire azok megfordultak, és odarohantak hozzá, majd egymásra morogva falni kezdtek a lábasból. Aztán az asszony odacsoszogott a kapuhoz, elfordította a kulcsot a zárban, jól megrángatta a megdőlt deszkakaput, mire az kinyílt, és mély járatot vágott a földbe, mikor megbillent a kilazult zsanérokon.

Kukucska Dávid a falhoz lapulva ment el a két kutya mellett, de azok nem foglalkoztak vele, lekötötte őket a zabálás. Érezte a lábasból felszálló meleg és savanyú szagot. Afféle konyhai moslék volt, amibe az asszony száraz kenyérhajat tépkedett, hogy az megszívja magát a sárgás szafttal. A bádoglábas csikorogva csúszkált a kövezeten, ahogy a kutyák az orrukkal tolták, hogy elérjék az utolsó falatokat is.

A konyhában füstszag volt. Az asszony éppen apróra tört rőzsét dugdosott a sparheltbe, hogy a reggelijét megsüsse, és a fafüst elegyedett a felvizesedett vályog szagával, meg a komposztba szánt zöldséghajjal, ami már kezdett szénsavat ereszteni az előrehaladott erjedésében.

Az asszony egy bögre kávét tett Kukucska Dávid elé, majd amíg sültek a tojások, szemügyre vette a selymet, amit a férfi kicsomagolt az asztalra.

– Honnét szedtél te ilyet? – kérdezte az asszony, miközben megtapogatta.

– Kaptam, egy jómódú rokontól. Neki már nem kellett.

– Ugyan hogy lenne neked jómódú rokonod? – nevetett az asszony. – Egyedül vagy, mióta meghalt az anyád, és szegények voltatok mindig, mint a templom egere.

– Ez távoli rokon. Én se nagyon ismertem. Egyik nap beállított ezzel, meg egy libával. A libát megettem, ezt meg nézegettem egy ideig, hogy mi legyen vele, és így lesz a legjobb.

– Persze – mondta az asszony. Hátat fordított Kukucska Dávidnak, és kavart egyet a tojásokon, majd félre húzta a sütőlapról.

– Mennyibe kerülne? Van egy kis pénzem rá.

– Attól függ – felelte az asszony, majd elmosolyodott.

– Nem kell semmi flanc rá.

Az asszony megvakarta a fejét. – Anyád emléke miatt nem fog majd olyan vastagon a ceruzám. Na gyere, méretet kell akkor vennem rólad – intett a férfinak.

Kukucska Dávid felállt a hokedliről, és kitárta karjait, fejét diadalmasan felemelte. Olyan volt így, mint egy madárijesztő, a vékony karjaival, apja kopott zakójában. Az asszony bement a szobába, pakolászott, aztán egy mérőszalaggal és egy rakás gombostűvel jött elő, és munkához látott.

Két nappal később, délután egykor, Kukucska Dávid kilépett az asszony házának a kapuján. Vörös, szépen szabott ingben, kidüllesztett mellkassal sétált az utcákon, és egyenesen a kocsmába ment. Alkonyatra az egész falu tudta, hogy Kukucska Dávid új inget varratott, és mire a férfi az erős kocsisbortól elázva hazaindult, már senkiben sem volt kétség, hogy valószínűleg tényleg egy módos rokontól kapott ezt-azt, hogy ilyen gúnyára tellett neki, mivel azelőtt mindent addig hordott, amíg a molyok le nem rágták róla még az utolsó bestoppolt lyukat is.

Gátőr Karcsi aznap a városban volt. Délelőtt a hivatalos ügyeit intézte, aztán betért még pár helyre, és délután hazatekert a faluba. Pár órával azután támasztotta le a biciklijét a kocsma előtt, hogy Kukucska Dávid hazatántorgott. Odabent még mindig ugyanaz volt a téma. A vörös ing. A kocsma közönsége két pártra szakadt, az egyik azt hangoztatta, hogy Kukucska Dávid minden bizonnyal hantázott a módos rokonról, és valahonnan lopta az anyagot az inghez, a másik tábor a vállát vonogatta, és azon a véleményen volt, hogy miért ne lehetne néha a tökfilkóknak is szerencséje. Gátőr Karcsi némán ült a fröccse fölött, és gondolkozott, miközben lassan sodorgatott egy cigarettát. Hirtelen állt össze a fejében a dolog, valahol a cigaretta közepe és a fröccs vége között. Kukucska Dávid szokásosnál is furcsább viselkedését összerakta a városban aznap hallott sztorikkal, és tudta, hogy mi a helyzet. Megivott még egy fröccsöt, hogy ne keltsen gyanút a gyors távozása, majd szép lassan a biciklijéhez ment, felült, és meg sem állt Kukucska Dávid házáig.

Odabentről kihallatszott a horkolás. Kukucska Dávid részeg szörcsögése betöltötte a kis hálószobát, és a reszelős zaj ütemesen hullámzott ki az ablakon.

Karcsi átnyúlt a kerítésen, kiakasztotta a riglit, belépett a kapun, és pár pillanat múlva a házban volt. Kukucska Dávid sosem zárta az ajtókat. Jó öt percbe telt, mire sikerült felráznia, aztán negyed óra alatt összeszedték a legszükségesebb dolgokat, beledobálták Kukucska Dávid egyetlen épkézláb táskájába, és miután Karcsi körülnézett alaposan az utcán, elindultak biciklivel a sötétben.

A hajnal vöröses csíkokban úszott bele az ég szürkeségébe, úgy találta Gátőr Karcsit és Kukucska Dávidot az ártéren. Karcsi ment elől, mögötte kevéssel lemaradva Kukucska Dávid. Gyalog vágtak át a ligetes erdőn, körülbelül egy kilométerre voltak a gátőrháztól, már messze jártak a faluhatártól. Kukucska Dávid léptei egyre jobban tisztultak, ahogy a hajnali levegő a fejébe szállt. Még mindig a vörös ing volt rajta.

Alig egy órával azután, hogy Kukucska Dávidot a Gátőr Karcsi kirángatta az ágyából, fekete autó állt meg a háza előtt. A sofőr a kocsiban maradt, járatta a motort, kezei a kormányon pihentek, mutató és középső ujja között cigaretta füstölgött. Két férfi ment be a kapun. Miután látták, hogy Kukucska Dávid nincs ott, mindent felforgattak, amit lehetett azt összetörték, beütötték az ablakokat, majd beszálltak az autóba, és visszamentek ahhoz, akitől a bejelentést kapták, hogy elbeszélgessenek vele.

Tíz óra is elmúlt, mire a gátőr és Kukucska Dávid elérték a holtágat. Az utat, amelyen végigmentek szinte teljesen benőtte a gaz. Vaskos szárú, tüskés kórók, amelyeken ciklámen színű virágok virítottak, körülvéve apró szilfák vad hajtásaival és felmagvasodott fűvel. A gátőr magabiztosan lépkedett előre, gumicsizmája sercegve merült az ingoványos földbe. Már lehetett érezni a holtág szagát.

Gátőr Karcsi egy elhagyatott pákászkunyhóhoz vezette Kukucska Dávidot. A tákolmányt megviselte az idő, a tetejére halmozott nádkötegek beomlottak néhány helyen, és a rétegek átáztak, és a nád szálai megfeketedtek, és rothadás szagát árasztották. Bent a döngölt padlóba lyukakat vágott az eső.

– Mióta meghalt az öreg, csak én jártam itt – mondta a gátőr, és lerakta a hátizsákját. – Jó húsz éve már. Senkit sem érdekel ez a hely. A holtágat is hagyták tönkremenni. Itt nem fognak téged keresni. Kicsit meghúzod magad, amíg elül ez a vihar. Jó nagy zűrt csináltál.

Kukucska Dávid az ingére nézett, végigsimított a mellkasán. – Majd elfelejtik, nem tart ez soká. – Legyintett, és ő is lerakta a táskáját. A zakóját a szelemenfára akasztotta.

– Ha kicsit rendbe teszed a kunyhót, nem is lesz olyan rossz itt neked. Van bent egy horgászbot, azt használhatod. Öreg felszerelés, de megteszi. Szöcskét, bogarat találsz a fűben bőven csalinak. Tüzet is gyújthatsz, úgyse látja meg senki. Csak ne gyújtsd fel a környéket – magyarázta a gátőr, majd megtörölte a homlokát, kipakolt pár dolgot a hátizsákjából a fűbe, és vállra vette. – Mennem kell. El kell intéznem pár dolgot. Holnapután jövök.

Miután Kukucska Dávid egyedül maradt, lesétált a holtághoz. A nád a legtöbb helyen sűrű volt, csak akkor látott rá a vízre, ha odébb hajtott egy nagyobb köteget a szél. Tíz percig sétált, mire talált egy helyet, ahol lejutott a vízhez. Az iszapra mohazöld víz terült, a hínár, a sulyom és a vízitök majdnem az egész víztükröt beborította. A halak élénken jeleztek a partközelben. Kicsivel bentebb rablóhal csapott le.

Aznap igyekezett helyrerakni a tetőt. Ujjnyi gallyakat vágott, és elszáradt nádat szedett. Felmászott a kunyhó oldalán, először a gallyakat terítette szét, majd ráhalmozta a nádat, és az odabent talált zsineggel igyekezett odakötözni a még viszonylag jól tartó régebbi tetőrészekhez. Belül is rendet rakott, kikotorta a száraz faleveleket, a rothadt náddarabokat. A gátőr egy darab szalonnát, és egy kis kenyeret hagyott neki egy ruhába csavarva. Mikor kész lett a tetővel és a takarítással, leült a fűbe, hátát a kunyhónak vetette, és olyan nyugodtan ebédelt, mint bárki más.

Később talált a ház mögött egy gereblyét, aminek a nyele bele volt törve a fejbe. Kiszedte belőle a rongyosra ázott fadarabot, és hosszú zsineget kötött a gereblyére, majd lement a vízhez. Nem tudta, hogy meddig kell maradnia, szóval jobbnak látta, ha megtisztít egy kis részt a vízből, hogy tudjon halat fogni, ha éhes lesz. A gereblyefejet meglóbálta, és behajította a vízbe. A szerszám a becsapódás helyén nagy lyukat vágott a békalencsébe, majd lemerült a mederfenékre. Ekkor elkezdte a zsinegnél fogva kihúzni. A hínár és a többi akadó egyenes sávban vándorolt ki a partra. Letisztította a gereblyefejet, és újra dobott. Beletelt két órába, mire megfelelő helyet alakított ki magának.

Mielőtt alkonyodott, a kunyhó elé hordott egy nagy rakás fát, és alkarnyi ágakból alkalmi ajtót ütött össze, nehogy valami éjjeli állat betévedjen a kunyhóba, majd kövek között tüzet rakott, és amellett üldögélt, amíg azt nem érezte, hogy kezdi kerülgetni az álom.

Másnap nem jött a gátőr. Kukucska Dávid sokáig aludt, aztán megette a maradék szalonnát és kenyeret, majd a környéken mászkált, fát gyűjtött estére. Délután a horgászbottal lement a helyéhez. Két nagyobb keszeget és egy fél kilós sügért fogott. Kizsigerelte őket, pár milliméterenként beirdalta az oldalukat, és parázs fölött megsütötte.

A gátőr a következő napon délelőtt érkezett meg. A bal szeme fehérjében sarló alakú vérhold ült, alatta fekete zúzódás a bőrön. Kissé sántított a lábára, és minduntalan a bordáihoz kapta a kezét. Kukucska Dávid elvigyorodott, amikor meglátta, és már messziről intett neki. Gátőr Karcsi odasántikált, és szép lassan leereszkedett egy fatuskóra. A hátizsákját maga mellé rakta, és felnyitotta.

– Veled meg mi lett? – kérdezte Kukucska Dávid.

– Csak elestem – mondta a gátőr. – Hoztam neked pár dolgot. – Egy vekni kenyeret, és egy ruhadarabba csomagolt fehérszalonnát vett elő. Odaadta Kukucska Dávidnak.

A férfi átvette a kenyeret, és már szúrta volna bele a kését a héjába.

– Keresztet tegyél az aljára, mielőtt megszeged azt a kenyeret! – pirított rá a gátőr.

– Minek?

– Mert azt mondtam.

Kukucska Dávid megvonta a vállát, és gyorsan rajzolt egy keresztet a kenyér barnára sült kérgére a kés hegyével, majd lehasított egy karéjjal, és elkezdte tömni a szájába. – Mi a helyzet odahaza? – kérdezte csámcsogva.

– Van egy kis felfordulás. Mindenki téged keres. Az egész falut tűvé tették, benéztek a legutolsó góréba is.

– Majd belefáradnak – legyintett Kukucska Dávid.

– Nem hiszem. Azt hallottam, hogy fentről jött az utasítás, hogy mindenképpen elő kell keríteni téged. Ellenforradalmi cselekményről beszélnek. Azt hiszik, hogy valami politikai okból szedted le a zászlót.

– Nem is értem – vont vállat Kukucska Dávid. A falat egy pillanatra megállt a szájában, aztán forgatta tovább.

– Addig jó – nyugtázta a gátőr.

Amikor jól lakott, visszacsomagolta a szalonnát a ruhába, lenyalta a kése pengéjét, és az ingujjába törölte. – Mikor mehetek vissza? – kérdezte végül, s közben elfojtott egy böfögést.

– Egy jó darabig biztos, hogy nem. Veszélyes lenne. – A gátőr egy pillanatra elhallgatott, lehunyta a szemét, fájt neki a lélegzetvétel. – Figyelj, beszéltem egy emberrel, segíteni fog. Régi cimborám. Ha két nap múlva nem jövök el érted, akkor ő fog, és biztonságos helyre visz, mert lehet, hogy itt megtalálnak, annak ellenére, hogy csak én járok ide.

– Akkor hogy találnának ide?

– Tudják a módját. De nem ez a lényeg. Ígérd meg, hogy ha nem jövök két nap múlva, és jön érted az ember, akkor vele mész, és azt teszed, amit mond.

– Jól van – mondta félvállról Kukucska Dávid.

– Komolyan beszélek. – A gátőr megszorította a vállát, mert a férfi a nádasban repkedő rigót nézegette.

– Mondtam, nem? Megígérem! – szisszent fel Kukucska Dávid, és lesöpörte a gátőr kezét a válláról.

Nem sokkal ezután Gátőr Karcsi feltápászkodott, vállára vette a hátizsákját, elköszönt, és elindult kifelé az úton.

Délután Kukucska Dávid levette a vörös ingét, a vízhez sétált, és alaposan átmosta. Próbálta kiszedni belőle a zsírpacákat és a kormos ujjlenyomatokat. Sikálta az anyagot, ahogy csak tudta. Amikor kész lett kiakasztotta a kunyhó gerendájára, hogy jól átjárja a szél.

Másnap mindent ugyanúgy csinált, ahogy addig.

A következő napon már nagyon várta Gátőr Karcsit. Délben behúzódott, mert tűzött a nap, és talált egy fadobozt. Az öreg pákász néhány holmija volt benne. Egy megsárgult fotó, egy medál, néhány pénzérme, és egy felrojtosodott szegélyű biblia. Gondosan összehajtogatta a vörös ingét, és a dobozba rakta, és azt a helyiség egyetlen polcára tette. Valamiért az jutott az eszébe, hogy ha a gátőr mégsem jön érte, és az ismeretlen emberrel kell mennie, ahogy megígérte, az jobb, hogyha nem látja nála a vörös inget, mert az csak bajt hozhat a fejére.

A harmadik napon, miután a gátőr egyedül hagyta, hamuszürke hajú, bajszos férfi nézett be a kunyhó ajtaján. Elnyűtt kalapot viselt, és ugyanolyan táskát, mint a gátőr.

– Karcsi küldött – mondta a bajszos férfi. Ezután nem is mondott semmi mást, csak ment előre, vágott át a bozótoson. Kukucska Dávid egy óra után nem bírta tovább, mellé lépett.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– A folyóhoz. Egy órácska, és ott leszünk. Ott van egy csónak. Átmegyünk a túloldalra. Az már másik ország. Onnan már kicsit könnyebb lesz, mert nem keresnek téged – mondta nyugodt hangon, és félrehajtott maga elől egy ágat. – Utána majd kitaláljuk, merre mész tovább.

Kukucska Dávid akart mondani valamit, de aztán visszanyelte a szavakat, és némán követte tovább a férfit. Már lehetett érezni a folyó felől érkező kesernyés iszapszagot.

*

A helyközi busz kerekei alatt porzott az út, mikor lefékezett a főtéren. Az ajtók kivágódtak, és a járat nagyot szisszent, mielőtt továbbindult volna. Száraz és forró nyári nap volt, és az öregember izzadva állt be a megálló árnyékába, amíg a busz elindult. A főtéren templom állt. A tornyát felállványozták, és a munkások odafent vakarták le a régi festéket a vakolatról. Fentről leszűrődő beszélgetésük kellemes morajlásnak hatott odalent.

Az öregember átdugta a csuklóját a kézitáskájának szíján, és átvágott a téren. Még ilyen sok év után is nagyjából rémlettek neki az utcák, néhány ház is. A kocsma ugyanabban az épületben volt, csak másik nevet kapott. Az öregember belépett az ajtón. Olcsó bor- és dohányszag terjengett, és hűvösség, ahogy a vályogházakban szokott lenni. Nem volt bent vendég. A pulthoz ment, lerakta a táskáját. Szódát rendelt.

– Karcsit keresem – szólalt meg aztán az öregember. – Nagyon régen gátőr volt itt. Nem tudja véletlenül, hol találom?

A pultos megvakarta a fejét. – A Fekete Karcsit? – kérdezte. Az öregember bólintott. – A temetőben – mondta a pultos. – Meghalt, még 57' körül, már majd' negyven éve. Még kissrác voltam akkor, aztán édesapám mesélte, Isten nyugosztalja, hogy valami nagy balhé volt, és belekeveredett. Jártak a nyakára, aztán egyszer bevitték egy hétre. Azt mondják, napokig verték, de nem beszélt. Végül hazaengedték. Pár nap múlva mentek érte újra, az ágyában találták holtan. Szegény nyomorult.

Az öregember először a temetőbe ment. Sokáig sétált a sorok között, mire megtalálta a fejfát. Szürkére szívta a nap, és a fáján ujjnyi mély repedések tátongtak, a feliratot már nehezen lehetett olvasni. A hant gazos volt. Az öregember állt ott egy ideig, aztán megsimogatta a fejfát, és elsétált.

A délutánt arra szánta, hogy kigyalogoljon a pákászkunyhóhoz. Elindult a gáton, ment előre, de egy idő után rájött, hogy már fogalma sincs, hol kell befordulni az erdőbe. Egy zsilip betongyűrűjének az árnyékában megpihent kicsit, aztán kelletlenül visszafordult.

Mire újra a főtérre ért, a munkások már lejöttek az állványzatról. A templom körüli parkban ültek a padokon, cigarettáztak és kártyáztak. Az öregember elment mellettük, és letelepedett a buszmegálló padjára. A repülőgépe csak hajnalban indult haza, sok ideje maradt.

Fél óra múlva jött a távolsági busz. Az öregember felszállt, leült hátra, ölébe vette a táskáját, és elhúzta a függönyt, hogy kilásson a térre. A busz várt pár percet járó motorral, a sofőr bement a boltba egy hideg üdítőért, majd a fülkéjébe ment, becsukta az ajtókat, és indított.

A munkások közben feltápászkodtak. Elnyomták a padok oldalán a csikket, és szép lassan visszamásztak az állványra. Tovább kaparták a régi, megtáskásodott festéket a vakolatról.