Radnai István: A kaucsuknak jó ára van

A költő kitámolygott a börtön kapuján. Zavarta a fény és egy sor sem jutott eszébe. Régen volt, amikor verset írt. Néhány sort kapart a kanalának a nyelével a hámló vakolatba, de tenyérnyi darabok hullottak le a nyirkos tél után, ahogy a fal száradni kezdett. Most mit tegyen?

Hiába költő létére nem tudja tartani a pörös száját. Tíz fillér volt a zsebében, Meg egy kis pipadohány, pipa nélkül. Vajon Nola él-e? Érezte, hogy becses irháját megette moly. Éppen Csengetett a balszerencse villamosa.

Ekkor megjelent és mellette fékezett egy fekete autó. Már éppen futni akart a mellékutcába, amikor sofőr kihajolt és valami varázsigét mondott, hogy mit, azt sosem tudjuk meg. A kocsi egy hatalmas bérház kapujáig vitte és a gépkocsivezető csak annyit mondott, harmadik emelet.

Nem is sejtette, hogy a szabadulását a befolyásos szaktekintélynek, Hajnali Lajosnak köszönheti. A háború előtt kapcsolatuk megszakadt, hiszen az egykori báró nem tudhatta, hogy nem a költő esett a vagonok közé, a sors addigra elvontatta a szárszói tehervonatot. Az a ködfigura, akit helyette, a neve alatt eltemettek, életében nem is sejthette mekkora nimbusz és megbecsülés éri a halála után.

*

Egy konspirációs lakáson Hajnali professzor várta. Nem mondhatta el neki, hogy megint ok nélkül verték, pedig újból ugrott volna, ha valamit rábízott volna a párt. Legyen elég annyi, hogy a rács és a smasszer másképpen analizálták, mint annak idején a csinos hölgyek.

–Könyvtárban fogsz dolgozni –mondta igen határozott hangsúllyal, egyúttal a korábbi életére emlékeztetve a költőt, amikor francia levelező lehetett volna egy bankban. Maradjon az ő titka, miért szűnt meg alig két hónap után az állása.

Ez a figyelmeztetés még annál is komolyabb és súlyosabb volt, mivel a változások után is eljárt költő szája. Ráadásul verset írt Égszínkék cédulák címmel. Már a cím is elég volt ahhoz, perbe fogják, mivel nyílt utalás volt a kék cédulás választási csalásra. Egyetlen szerencséje volt, hogy a közlését időben megakadályozta a belügy.

Egykedvűen tologatta a kiskocsit, kihozta a könyveket a cédulák alapján. Így ment ez naphosszat fél éven keresztül. Ha leült olvasni, mert olvasni még szeretett, megszólalt a csengő. Mehetett a cédulákért, újabb olvasói kéréseket adtak le a pultnál. A belügyi alkalmazott némelyik cédulát pirossal megjelölte. A költő szórakozottan leemelte könyveket. Amikor másodszor hozott ki olyan könyvet, amely "nincs a helyén" jelzéssel volt ellátva, elbocsátották.

Sajnálta, mert az ablaknál a hatvanhatos széken, nap, mint nap ott ült az a szomorú lány, aki épp olyan szomorú volt, mint a költő maga. Szó nélkül megértették egymást. Egyszer, amikor a költő saját kötetét kérte ki, felnézett. Mint a rendőr igazoltatáskor összehasonlította a képet a költő vonásaival. Még egyszer belenézett a könyvbe. A kép alatt, mint mindig, ott volt a két évszám. A lány még szomorúbban olvasta a kötetet. Néhány oldalt átlapozott. Azokat,

amelyeket a költő legszívesebben kitépett volna.

Nem voltak éppen mélyen szántó gondolatok.

*

A külvárosban botorkálva Xéniára gondolt, akivel érdekes módon ismerkedett meg.

A költő életében sokszor megtévedt és eltévedt. Azt a társaságbeli hölgyet, aki a kocsijával arra hajtott, vagány úrvezetői gesztusok jellemezték. Nő létére nem vette igénybe a családi sofőr szolgálatait. A nyitott sportkocsin való utazás kijózanította költőt, olyannyira, hogy a pszichológusának is hátat fordított. Így per pszichológus. Se keresztnév, se hűvös vezetéknév. Amikor az illető az irodalomtörténet másik rovatába igazolt át, az a mi költőnket már nem zavarta.

Xénia tehetős családból származott. Apja vett neki egy kúriát, már csak egy szép predikátumot szánt a lányának. Xénia tudta, hogy feltűnő szépsége csak az áruház-tulajdonos fiánál jelentette az elsődleges szempontot, aki viszont nem volt comme il faut. A többiek a kártyadósságuk rendezését várták a hozományától, vagy a birtok maradékának dobra veresét elhárító mentőövként tekintettek rá. Volt egy igen jó név, egy exfenség, de annak orra akkora volt, hogy szívószállal itta a kávét. Mindezek nem kerültek szóba köztük. Irány Kardabársony, a kúria. Xénia unalmasnak tartotta eddig. Szentivánkor tartottak egy kerti partit, különben a legszükségesebb személyzetet tartotta a birtokon, a többieket a városi lakosztályához rendelte. Valamit kell a fiú külsején változtatni, gondolta, amikor kilépett a vendégszoba ajtaján. Elhatározta, hogy valamelyik balkáni ország előkelőségeként fogja bemutatni, nehogy komornyiknak nézzék a sötét tekintete miatt.

Kapóra jött, a költő saját temetése, így azokat is meggyőzi a hasonmás pedigréjéről, akik a költőt ismerték.

De hogy is történhetett meg, hogy lekéste a vonatot? Megéhezet. Mindenre elszántan indult az sínek felé. Nem akart egészen az állomásig begyalogolni, a hosszú tehervonat vagonjai közt is át szokott bújni. Még nem ért a mellékutca elejére, amikor a vonat utolsó kocsija is elhaladt, de még útban volt a sorompó.

A többi Xéniának köszönhető, aki csöppet sem hasonlított egyik szerelmére sem. Azok a szerelmek persze ellobbantak.

Kicsit meghökkent, amikor az újságban olvasta a saját halálhírét. Az esemény leírása borzalmas volt. El sem merte képzelni saját magát annak a szerencsétlennek a helyében, aki a vonat alá esett.

Kifakult ballonkabát volt rajta.

–Ballonkabát nyáron? –csodálkozott Xénia. Aztán rádöbbent, hogy girhes költőn is kabát volt, amikor felvette.

–Állítólag a feje…

Xénia letette az újságot. Szerencsére nem is gondolt arra, hogy a költőnek a párkák milyen sorsot szántak.

A költő és Xénia egymásra csukódtak, mint a könyvlapok.

*

Gyalog botorkált haza a volt munkahelyéről, mivel újfent nem volt pénze villamosra. A nővére rossz környéken lakott, de a vetkőztetőktől nem kellett félnie, a szegényes, kopott ruha nem kell nekik. A fizetési napon, elsején, inkább az út közepén ment, a járdán nem volt tanácsos. Hamar belökték egy kapualjba, Elvették a pénzét az arra vetődőnek, még meg is verték. Óráját és gyűrűjét, ha volt, elvették. A Teleki téri húsos palacsintáról pedig nem tudott. Még a fekete macskától is összerezzent. A csorba macskakőbe mindig belebotlott, pedig megjegyezhette volna, minden este azon az úton ment haza. Jó későn, mert a könyvtár este kilenckor zárt.

Legalább nem kell éjszaka, egyedül kóborolnia a félelmetes sötétben, vigasztalta magát, amikor kirúgták.

A nővére mindenért megszidta, de aztán legyintett és megbékélt. A pénzt is kevesellte. Mennyire más volt minden, amikor Hajnali bárótól havi kétszáz apanázst kapott.

Talán most jobb állást kap. Kényelmesen lépkedett, szabadnak érezte magát. Éppen illatoztak a jázminok. A sarki rendőrt nagy ívben kikerülte.

A könyvesboltban, ahová áthelyezték, a költő gyakran összecserélte a Szikra nyomda kívül-belül sematikus köteteit. Mérgelődött is a boltvezető.

Ha délben a pénztárhoz osztották be, hogy a lányok ebédelni mehessenek, hiány keletkezett. De néha többlet is előfordult záráskor. Némelyik vevő reklamált, hogy húsz fillérrel kevesebbet adott vissza. A többi legyintett ilyenkor, de a boltvezető ezt is észrevette. Mehetett a munkakönyvéért.

Szeretett volna olvasni. Hanyatt feküdni az ágyon és egész nap olvasni, de nem adatott meg.

Hiába dolgozott könyvek között. a boltban sem tudott olvasni. Úgy járt, mint a sitten, amikor a smasszer rászólt, hogy takarítson és tűnjön a cellába. A börtönben volt könyvtár, de senki sem olvashatott, csak a köztörvényesek. Igaz, azok meg fordítva tartották a könyvet. De nem merték azonnal visszaadni. Egyszer próbálta meg valaki, mondván, hogy már olvasta. Kapott két akkora pofont, hogy nekiesett a kijárati ajtónak.

*

Nehéz időket tudott maga mögött. Valahogy mindig. A kúriát szétlőtték és ki is gyulladt. Alig tudott elmenekülni begipszelt lábbal és mankóval. Szerencsére az iskola alatt volt egy szenespince, amelyben óvóhelyet alakítottak ki. Amikor a harcok távolodtak és nem kellett attól félnie, hogy mint katonaszökevényt felkoncolják a nyilasok, a pince lakói segítettek levágni a lábáról az alibi gipszet. A mankó viszont hamar gazdára talált.

Xénia többet nem jelentkezett, ő Budapesten élte át az ostromot, amelyről olyan borzalmakat meséltek, hogy a költő hiába reménykedett.

Elbambult, majdnem túlment azon a házon, ahová patrónusa magához rendelte.

Hajnali professzor leültette, termoszból kávét töltött és csak annyit mondott:

- Jugoszlávián át Brazíliába távozol. Te nem tudsz alkalmazkodni, már egyszer kizártak a pártból, egyszer már bezártak, az akasztás is elmaradt. Úgy úsztad meg, hogy az egyik népi ülnök olvasta valamelyik versedet – no persze nem a levegővételről szólót. Hogy micsoda címet adsz a verseidnek. A derék szabó megjegyezte, hogy valami szakadt nadrágról írtál, amelyik nem hasad tovább. Odasúgott valamit a népbírónak, aki eltépte az előre kiosztott ítéletet. Szerencséd volt, azt az öreg szabómestert, a népi ülnököt, Kiss Balázsnak hívják.

Elmész Brazíliába, és kész! Brazilul, azaz portugálul nem tudsz és soha nem lesz hajójegyre pénzed. A kaucsuknak pedig jó ára van.

*

A gépkocsivezető maga mellé ültette, a fejébe nyomott egy tányérsapkát és elővett még egyet. A saját fejére valót, mert nagy feje volt és nagy esze.

–Nézze József elvtárs, itt semmit sem lehet tudni, de azt biztosan.

Hallgatagon hagyták el a várost déli irányban.

–Mindig csak a kukoricásban, idén szerencsére sok volt az eső –mutogatott kifelé.

–Maga innen a láncos kutyához megy. Nem, dehogy, az nem egy fogadó. Majd megtudja, ha átért. Egyik zsebébe tegye a dinárt, a másik zsebébe ezt a két egy dollárost. Odaát is meg kell vesztegetni a határőröket. Mindig csak a kukoricásban –mutogatott széles karmozdulattal. És aztán nehogy két őrtorony közt próbálja meg, mert lepedőben viszik a nővéréhez. Egyenesen neki az egyik torony árnyékának. A sapkát dobja vissza, ha átért, még mielőtt valakivel találkozna.

*

A Seringeira do Brazil alkalmazta könyvelőként. Francia nyelvtudása segítette, így hamar megtanulta a legszükségesebb kifejezéseket és mondatokat. Csak az előjelekkel volt bajban, és a szép, színes zöld és piros papírokkal. Némelyiknek a hátlapjára odakanyarított egy verset. Így aztán véletlenszerűen kerültek a számok hol a tartozik, hol a követel rovatba. A hatalmas vállalat több százezer Milréis veszteséggel zárta az évet, ami hatalmas zuhanás volt az előző évekhez képest. Viszont hatalmas füstölt kaucsuk mennyiséget halmozott föl a raktáraiban. A főkönyvelő őrjöngött, a részvények estek.

Ahogy szórakozottan bandukolt a költőt elfogta az ihlet. Honvágyat gerjesztettek a szűk sikátorok. Beugrott az első nyitott kapun és írni kezdett a jegyzetfüzetébe.

Éppen vissza akart sompolyogni az íróasztalához, de nem sikerült, mert nem csukta be a kiskaput. Egy barna arcú markos fickó visszalökte a hatalmas hangárba, torkaszakadtából ordított vele. Az üres falak közt visszhangzott a szidás.

Az igazgatóval hozta össze a balsors. Kiderült, hogy éppen szabadulni készült a hatalmas készletektől, fél áron, hogy legalább a csődtől megmentse céget. És most látja kijönni a könyvelőjét a raktárból, amely kongott az ürességtől. A főkönyvelő megtalálta a hibákat az analitikában, a számlákat a főkönyvvel összehasonlítva megdöbbent. A cég egyik számláján hatalmas összegek hevertek, elkülönítve, míg a folyószámla egyenlege alapján a készenléti hitel törlesztése gondot okozott.

A cég saját részvényeket vásárolt potya áron, majd később busás haszonnal eladta kis tételekben.

A könyvelőnek mennie kell! –döntötte el az elnök, mindennek ellenére. Ahelyett, hogy megdicsérte volna, megbotoztatta és beosztotta a gumifa csapolókhoz.

Megismerte a seringeirók életét, a felügyelő korbácsát és a maláriát. Néhány hét alatt belejött.

Már megint az ihlet! Elindult egy másik ösvényen a tarvágásig, Leült egy fatönkre és örült a szabadságnak. Eddig ő vezette a kartotékot, itt most róla nem készült, nem is kereste senki. Darab, darab. Holnap egy indió megy az erdőbe az ő szerszámaival. Eddig is rázta néha a hideg a párás erdei levegőtől, de már megszokta. Elővette a noteszét és abban a pillanatban elájult.

A notesz egy termeszvár mellé esett.

Ismét nagy szerencséje volt. Hamarosan rátaláltak indió vadászok. Egyikük a hátára vette a költőt a másik a macsetét használva óvatosan fakérget gyűjtött. A kunyhóban lefektették és megitatták, miután az egyik nő addig masszírozta a nyakát, amíg magához nem tért. Ezalatt

a férfiak elkészítették a kéregteát, amitől lement a láza és a hidegrázás nem tért többé vissza.

Az egyik férfi magára mutatott és azt mondta: ogávi, majd rámutatott a másik vadászra és újból magára és azt mondta ogávi-ogávi. Megértette, hogy az ogávi törzs vendége.

Eléje állították a lányt. Az, aki a főnöknek látszott, rámutatott a lányra: atra, majd megismételte, miközben a lány közeledett a függőágyhoz. Atram –szólalt meg, miközben rámutatott a költőre is. A költő megértette, hogy most végre megházasodott.

Megtanult számolni és fúvócsövet kezelni, megismerte a kuráré mérget.

A számolás nagyon egyszerű. A főnök fölemelte a mutató ujját: tokálé, majd két ujját: acháge. Az egyik kezén elfogytak az ujjak, hozzáadta a másik kéz hüvelykujját: acháge-acháge-acháge, és összecsukta az ujjait. Aztán rámutatott a költőre és várt egy kicsit, majd még egyszer a rá mutatott és felemelte három ujját. A költő kicsit bizonytalanul megszólalt: acháge-tokálé.

A főnök meg volt elégedve. ennyi volt az első óra anyaga. Később megértette, hogy ez mutogatás, jelbeszéd. Ha más törzsbeliek közeledtek a főnök felmutatta az ujjait, és ha azok többen voltak, a bozótba húzódtak. Időnként rábökött a költőre, aki megértette, hogy őrségben van.

Új kunyhót építettek. egyes növényekre rámutattak és bármekkora levele volt, megtiltották, hogy szedjen róla. Lassan megértette, hogy ezek mérges növények.

Már nem is sajnálta, hogy a termeszek percek alatt megették a füzetét. Megtanulta a törzs dalait.

Hazatérve Atram kedves volt hozzá.

Ekkor szokott le a költő a külvárosi sétákról.

Élvezte a szabadságot. Amikor Atram szült, a költő nevet adott a gyereknek: Rend. Az egész törzs ismételgette: Rend, Rend. A költő megértette, hogy a felesége ikreket szült. Erre nem számított. Atram neve egyébiránt szabadságot jelent ogávi nyelven.