Rádler Róbertné: No!

Jó tejet ad Riska, a hófehéren habzó folyomány tetején ujjnyi tejszínt képez a holnap. Szűkszavú Mátyás örökké dolgos keze éteti minden földi jóval, a határ vadvirágos füveit teríti elébe. Egyetlen kincse szegény fejének s hat gyermekének.

A szomszédban a faragott mestergerenda a jómód felett tartott tetőt. Az istálló melletti grádicson gömbölyded tikok pihenték a tojásrakás fáradalmát. Mici, a kecske gidáival ugrálta körbe a libák,s kacsák birodalmát. A hosszú kert gyümölcseit már a fűszálak nyögték, túl sok kincs volt ez. Mit darázs meg nem rothasztott, az a pálinkafőzetbe vándorolt. Nagybeszédű Jánost s nejét bőséggel áldotta meg az Úr. Öltözetes, címzetes emberek járták portáját, s csodálták a komótos ember hasonszőrű eszejárását. Helyben övé volt a legnagyobb szó.

S róla keveset beszélt, de sokat gondolt a falu népe.

Mátyás túrót, tejfelt, sajtot készített a fehér nedüből, abból állta aprónépe kenyerét s egyéb éltető igényét. Asszonynépet nélkülözve tisztán járatta gyermekeit a vasárnapi oskolába, s ha az ő szája nem is érintett sok falatot az írón túl, csimotái egészségben gyarapodtak.

János bicentéssel fogadta a reggeli adjonistent a szomszéd portálról. Hely, mennyi pulya! - csóválta fejét, ám a legapróbbon gyakorta rajt maradt szeme. Annak orcájának kicsattanó rózsái, s gyöngyöző kacaja megpendítette benne a hiányt.

-Szomszéduram, ha meg nem sértem, megsegítene pár ibrik tejjel?

Mátyást meglepte a szó.

Szegény ember, ha szükséget hall, nem kutakszik, ad. Tán mégsem akkora az a gazdagság, vagy netán betegség kórja lakik a házban.. Gondolatát illetékesebbre bízva bőven megmerte az életet adó nedűt s jószívvel átadta.

Teltek a napok, s e jelenet gyakorta ismétlődött. Hol a reggeli nap sugara, hol a déli harangszó, hol a kelő hold kísérte át Jánost. János a kérő szó felülírhatatlan jogával érkezett, s ha már ott volt, maradt. Ólomcsenddel léptetett az óramutató, míg a legcsöppebbet figyelte. Távozása elorozta a béke apróbb s nagyobb morzsáját és sűrűbb levegő ülte a csendet.

Mátyás nélkülözéshez szokott életét szűkebbre szabta a napi adomány s a látogatások percei.

Riskát Mátyás gyermekei igen szerették. A tehén horpaszán a barna foltok már szinte kérték az aprónép simítását, miközben Mátyás átvezette a jószágot a legeletlen árokpartra.

Ezt gyakorta meg kellett tenni, a fű is szűken jutott.

Éjjel az istálló sötétjében szunnyadt Riska. Egyedül.

Kopogtattak.

-Adjon Isten jó estét, Mátyás!

-Adjon Isten. János, megbocsásson, de tovább íly módon segíteni nem tudom. - mondta ki hosszasan megérlelt szavát Mátyás az ibrikek láttán.

-Emiatt nyugtalansága sose legyen - legyintett János - Riskát átkötöttem hozzám, ne legyen kendteknek véle annyi dolga. S az esti fejéből hoztam tejet, mi számunkra fölös. Engem is megsegítettek, kendtek se nélkülözzenek.

S az éj sötétbe borította Mátyás szívét. Kifürkészhetetlen sötétbe...