Németh Katalin: Bujdosó

Bújj el világom
Szinte reszketek,
Ha rólad mesélek,
A sötétségtől elveszek.

Bújj el világom,
Mert elhagyott a szeretet,
Rideg hazámban az otthon vágya
Elfeledett.

Mennék veled,
De léptem mögött elsüllyed a félelem.
Őseim lábnyomát eltiporva,
S levegőt kapkodva
Csak a sóhaját kergetem.

Átutazó lettem,
Hol igaz történelmünk megkopni látszik,
Hol a csaták színhelye tintafolt csupán,
S mindez csak a szívemben parázslik.

Ezért aztán búj el világom
Ezért aztán bújj el világom,
De közben halljam lépted,
Adj erőt annak ki még
Feléd téved.
Kisérd hősként, oltalmazd
Ha ereje megfogyott,
Kérem ezerszer
Míg a félelem szinte eltapos.

Te ott, kinek életét
Telefonodra meredt zsibbasztó ujjaid irányítják,
S ki a szobába zárkózva
Gépek mögé bújva, szinte már monitorként éli a napokat,
Vedd észre országod sóhaját,
Ringasd újra, míg méltón levegőt vesz,
S válladon megpihen.
Ültesd öledbe, hogy ne legyen többet bujdosó,
Csak altatóban, történelmedben a ringató.