Molnár Dávid: Megálló

Odalépett a peron széléhez, de ügyelt rá, hogy ne lépjen a biztonsági sávra. Nem szerette volna, ha a hangszóró őmiatta szólalna meg, hogy rendre utasítsa. Oldalra nézett. Sötétség tömte be az alagút száját.

Hamarosan meghallotta a jármű zúgását, de még nem látta előtűnni az alagút falán a fényt, amelyet aztán, ahogy a metró a kanyaron túljut, a két fénykör – mint egy állat két szeme – szokott követni. Várt. A zúgás egyre erősödött. Aztán az alagútból nem a metró bújt elő, hanem az a tömény sötétség, amelybe egész addig bámult, közeledett, kúszott előre a peron mentén. Bizonyára becsapják az érzékei, gondolta, s mert érzékcsalódását valami rosszullét előjelének vélte, hátrébb lépett, nehogy a sínek közé szédüljön.

A peronon most már hátrébb állva, a síneken túl egy plakátra pillantott. Talán mégsem lesz rosszul. Emberek voltak a plakáton, akik széttárt karokkal, vicsorogva – mert mosolyukat nehezére esett mosolynak látni – a levegőben rekedtek fölhúzott lábakkal és kitárt karokkal, mintegy megfeszítve. Le kéne venni őket a levegőből, amiképp egy kabátot emelünk le a fogasról, leültetni a földre, s a karjaink közt nyugtatni őket, várni, hogy arcukról föloldódjon a kényszermosoly, és a fülükbe súgni: ne félj, vége van. Miután ez átvillant az agyán, a plakát eltűnt előle. Benyomakodott elé a sötétség. Utána pont olyan hang hallatszott, mint amikor kinyílnak a metrókocsi ajtajai.

Nem értette. Körbenézett. Látni akarta, a többiek miképp reagálnak; de azok csak, mintha ez lenne a legtermészetesebb, elindultak a sötétség irányába. Látta, azt is, amint páran kilépnek belőle, és már sietnek is a mozgólépcsőkhöz, de bennük sem és a sietségükben sem volt semmi szokatlan, akárha minden egyes nap kilépegetnének egy-egy ilyen feketeségből, s mennének tovább a dolgaikat intézni; akik meg eddig a peronon álltak, beléptek, és eltűntek benne. Nem tudta, honnan – talán, mert máskor is ott szokott lenni, talán, mert az előbbi hang alapján így kalkulált –, ám tudta, hogy pont vele szemben van az a hely, ahol fölszállhat ő is, hogy egy nem látott ajtó épp ott kellett kinyíljon. Elindult hát, átlépte a sötétség határát, és hallotta, hogy a lába épp úgy dobban odabent, akár egy közönséges metrószerelvény padlóján.

Sokan voltak már ott. Beljebb furakodott. A világon semmit nem látott, a peron felől sem hatolt be semmi fény, pedig úgy gondolta, hogy azok a láthatatlan ajtók még mindig nyitva lehetnek. S valóban, egészen addig nyitva is kellett legyenek, mert most szólalt meg az ajtók záródására figyelmeztető, sípoló jelzés, utána meg hallotta, ahogy azok hirtelen be is csukódnak, ő pedig megtántorodott kissé, mert a szerelvény (nyilván az volt) elindult, kapaszkodót meg nem sikerült találnia, csak más utasok karjába ütközött. Fölfelé is nyújtózkodott, de ott sem volt, amibe megkapaszkodjon.

Hallotta, ahogy a jármű suhan vele és a többiekkel, közben úgy érezte, hogy még az eddiginél is jóval szorosabban veszik őt körül. Próbált úgy helyezkedni, hogy jusson neki valamekkora tér, de mindig csak rontott a helyzetén. Már úgy tűnt neki, mintha nem véletlenül préselődnének rá ennyire, hanem szándékosan, összeesküdve ellene, fognák közre egyre szorosabban. Lassan már olyan erősen hozzá passzírozódtak, hogy képtelen volt az oldalának szorult karjait megmozdítani. Mintha az egész bensőjét, akárcsak egy tubusból, ki akarnák nyomni belőle a körülötte állók, akiknek a vaksötétben lehelete az arcába és a nyakába csapódott. Izzadt, s szinte lihegve vette a levegőt. Úgy tűnt, versenyt kell lélegezzen az utastársaival.

Hirtelen megszólalt a hangszóró olyan erővel, olyannyira üvöltve, egy robbanás hosszú dörejéhez hasonlóan, hogy nem lehetett érteni belőle egy mukkot sem. Az erős hangra rögtön a füleihez kapott volna, de kezei a többi utas teste által lefogva, mozdulatlanok maradtak. Aztán mocorgás támadt körülötte. Teste mintha hatalmas kövek közt őrlődött volna. Szerencsére hamar abbamaradt ez a mozgolódás, a helyzete viszont szemernyit sem javult. Mások kerültek elé, máshonnan álltak bele társainak tagjai. Vállait, mintha a nyakába akarták volna tolni, bordáit keresztben átsuvasztani egymáson. Valaki csípője szorosan a fenekének nyomódott, közvetlen a gerince mellett talán ugyanennek az illetőnek a könyöke szúrt a hátába. A karjaiban olyan erősen érezte saját pulzusa lüktetését, mintha mindjárt fölrepednének összepréselt erei.

Újra üvöltött egyet a hangszóró. Szorongott. Tudta, hogy ez a fájdalmas hang bármikor megismétlődhet, s ő nem tehet ellene semmit. Csuromvíz volt. Biztosra vette, hogy ebben a csapdában, a sötétben utazók tömegében, őt egyszerűen meg akarják fojtani, ahogy egy kígyó fojtja meg az áldozatát, ő meg nem tehet semmit, végig így fog majd állni, miközben megfullad. Dördült a hangszóró. Megint. Már annyira kétségbeesett, hogy torkaszakadtából próbált fölkiáltani, de üvöltés helyett csak valami erőtlen nyüszítés jött ki a torkán. Ettől még inkább pánikba esett. Újból üvölteni próbált, de megint csak nyüszögni bírt. Csapkodni szeretett volna, de nem tudott, csak erőlködni kínlódva és mozdulatlanul. Aztán valahára kiszakadt belőle egy valódi, rendes üvöltés, és ugyanebben a pillanatban egy rántássál sikerült mindkét karját megmozdítania.

Tolni kezdte az előtte álló utasokat, de ez már okafogyottá is vált, igyekeztek előle maguk is, a neki háttal állók meg őt taszították úgy, hogy épp csak föl nem bukott; ment előre kényszerűen és akadálytalanul, aztán már azt érezte, hogy zuhan egy rettenetesen hosszú zuhanással, nem lefelé, hanem megmagyarázhatatlanul, mintha irány nélkül zuhanna, majd egyszer csak a peronon landolt. Emberek jöttek mögüle mérgelődve, dühösen szisszenve, aztán szemből kerülgették idegesen, sértődötten. Végre összeszedte magát, és elindult, majd rögtön hátra is pillantott – mi is történhetett vele az imént? –, ajtók csapódtak, és egy közönséges metrószerelvény siklott el mögötte; ablakaiból látszott, hogy még a világítás is tökéletesen működik odabent.

Elindult a mozgólépcsők felé. Nem értette, mi történt vele. Körbenézett. Jó-jó, végül is ide akart jönni, valahogy mégiscsak ott szállt le, ahol kellett. Föllépett a mozgólépcsőre. Fázott. Meg volt izzadva, a ventillátorok meg persze most is pörögtek fölötte vaskos odúikban, hogy járassák a huzatot.

Fölért az utcákra vezető aluljáróba. Hirtelen nem tudta, merre tovább. Próbálta elképzelni a fönti utcákat. Majd találomra választott egyet a kijáratok közül. Ha nem pont ott köt ki, ahol kellett volna, szétnéz odafönt, úgy már el fog igazodni. A tőle bal kézre lévő lépcsőn sietett föl, az volt a legközelebb.

Fölérve rögtön meg is torpant. Itt túlfolyhatott valami csatorna, gondolta. Rögtön a legfölső lépcsőfoktól szennylé borította a földet. Távolabbra pillantott. Embereket látott, amint lépkednek ebben a matériában. Büdös volt. Mellette közben mások is fölértek, ők, a többiek viszont nem álltak meg odafönt. Vállával volt, aki megtaszította őt, mások csak morogtak-mormogtak, miközben kikerülték. Úgy tűnt, nem is értik, miért alkalmatlankodik, minek állt meg az út közepén. Továbbmentek, bokáig a fekáliában gázolva és fölverve azt nadrágjuk szárára vagy szoknyájukra. Ahogy ott mentek az emberek ezen a téren, amelyből sem egy épület, sem egy fa, sem egy villanyoszlop nem emelkedett ki, volt, aki megcsúszott, s akik talpon maradtak azok is néha meg-megálltak, s karjaik széttárva, kínlódva egyensúlyoztak. Bőven elég volt már neki ebből a látványból – na meg szagból. Gyorsan körbelesett. Tűzött a nap. Pillantásával kereste a többi kijáratot. Azok vajon tiszta helyen állnak? Nem látta egyiket sem. Akármerre nézett gusztustalan zaggyal borított síkság terült el, emberek jártak rajta, vagy próbáltak épp föltápászkodni. Visszasietett. Leért a lépcsőn, megint ott volt az aluljáróban, és keresni kezdte, hogy ha nem ez – mert nagyon nem ez volt –, akkor melyik lehet vajon a jó kijárat. S mi lehet egyáltalán a többivel, hisz az előbb odafönt egyiket sem látta?

Egy elegáns nő ment el épp mellette arra, amerről ő visszajött. Magas sarkú cipője hangosan kopogott az aluljáró kövezetén. Utánafordult.

– Bocsánat, nem arra kéne mennie.

– Ne haragudjon – felelte a nő –, tudom, merre megyek, higgye el nekem.

– Úgy értem, ott… azt hiszem… kifolyt valami.

– Bocsásson meg, sietek – zárta rövidre a nő, s már ott is hagyta.

Talán ennek a nőnek is éppolyan magától értetődő abban szennyben caplatni, mint azoknak, akiket az imént látott. Talán neki sincs ebben semmi különös. Ilyeneket gondolt, de azért gyorsan meg akarta találni a megfelelő kijáratot, mert ha mégsem így lenne, s ez a nő is megrökönyödve szembesül a helyzettel, utána meg itt találja őt, még szemrehányást tesz, amiért engedte továbbmenni. Egy távolabbi kijáratot választott. Azon fölérve ugyanaz a szörnyű szag és visszataszító látvány fogadta. Átment más kijáratokhoz. Ott is. Itt ő nem fog kimenni. Elmegy máshová. Egyébként is úgy rémlett neki, hogy üzletek is vannak az aluljáróban, itt pedig egy sem volt, csak fakóbarna kővel borított falak a lépcsők között, meg fekete kővel fedett tartóoszlopok. Talán ez nem is az a megálló…

Visszament a mozgólépcsőhöz. Na, ez pont följön, akkor majd a másik, gondolta. Az is fölfelé jött. A három mozgólépcső közül egy sem ment lefelé. Többször is átment előttük, hogy meggyőződjön róla, tényleg mind csak fölfelé jönnek. Így volt. Egyéb lejáratot, liftet, akármit nem látott. Ellenőrök sem álltak ott, akiktől kérdezni tudott volna. Félreállt, mert közben egy nagyobb adag ember érkezett. Szorongva, idegesen állt egy darabig. Aztán megkérdezett néhányat a följövők közül, hogyan tudna lejutni a metróhoz. Azok, amíg mellettük sietett – mert nem álltak meg, nem is pillantottak rá –, mindössze annyit válaszoltak, hogy ők nem tudják. A sokadik ilyen után belefáradt a kérdezésbe.

Visszament, megállt a mozgólépcsők mellett, és ott állt egy darabig a bosszúságtól kimerülten. Márpedig le fog menni. Lelépett az egyik szembejövő mozgólépcsőre. Csupán pár lépést sikerült tennie, aztán háttal fölérve épphogy hanyatt nem esett. Akkor futni fog. Villámgyorsan szedve lábait, lépett az alatta elfutó fokokra, de mintha azok fölvették volna vele a tempót, hiába igyekezett, a mozgólépcső most is fölért vele. Újfent nekiiramodott, csak a futásra figyelt, mintha sprintversenyen volna, úgy érezte rohanása szárnyalás, lebeg a szürke fokok fölött, csak olykor-olykor érintve őket lábával, nem törődött vele mennyit haladhatott, a rohanás beszippantotta egész tudatát, egész lényét, úgy rohant, és egyszer csak, arccal fölfelé találta magát a levegőben. A fenekére zuhant. A lépcső ugyanis megint visszatért vele. A fölérő utasok elmentek mellette, voltak, akik röhögtek rajta, mások csak visszafogottan mosolyogtak, vagy úgy csináltak, mintha nem vennék észre. Fölkecmergett, és lenézett két mozgólépcső közt. Mi lenne, ha ott csúszna le? Úgy látszott, menthetetlenül a halálba csúszna. Gondolt egyet, s megnyomta az egyik nagy, piros vészjelző gombot a gumikorlát mellett, remélve, hogy kapaszkodnak, akik most a mozgólépcsőn állnak, s nem esnek el, amikor az hirtelen lefékez. Nem fékezett le. Semmi nem történt. Megnyomta még párszor. Hiába. Otthagyta a mozgólépcsőket, sorra végigment az aluljáró kijáratain, mindegyiken fölszaladt, hogy szétnézzen újból. Balról jobbra haladt, hogy egyet se hagyjon ki.

Fölérve megint ugyanaz a látvány fogadta mindenütt. Ürülék végestelen-végig a földön, amíg fönt okádta fényét a kopár égen ülő, ostoba nap. Körbeért. Most egyik kijárattól futott a másikig keresztbe-kasul, összevissza, ötletszerűen válogatva közülük, ötször-hatszor is végiglépcsőzve egyiknél-másiknál, s mindig ugyanazt látta a lépcsők tetején. Ugyanabba az egynemű világba vezetett valamennyi, vagy meglehet, egymástól teljesen elkülönült világokba – hiszen a felszínen sose látta, hol a többi kijárat –, ám tök egyforma világokba, amelyekben ugyanúgy nem lebegett még egy szál kósza felhő sem az égen, ahol ugyanolyan napkorong égett, s amelyekben a földet ugyanolyan viszolyogtató mocsok fedte be, s abban az emberek ugyanúgy gázoltak, mintha volna is hová menniük, mintha volna másra reményük, mint hogy végül aztán elessenek, s elfeküdve még a hajukat is összekenjék fekáliával.

Annyit szaladgált már lépcsőtől lépcsőig, kerülgetve a többi embert, mint mozgó akadályokat, meg a vastag fekete oszlopokat, hogy szörnyen kifáradt, lábai majd' összecsuklottak alatta. Most jött le épp az egyik lépcsőről, de már a korlátba kapaszkodva. Leérve néhány lépés után leült a kőre szemben a metrókijárattal. Nekidőlt a falnak. Nézte az embereket, amint fölérnek a mozgólépcsőn, mennek előre, előbb tömöttebb, majd szellősebb rajokban, hogy a különböző kijáratok felé tartva váljanak el egymástól, és vesszenek ki az előtte álló képből. Újra meg újra ez ismétlődött – már nem is tudta, hanyadszor, amióta itt gubbaszt –, olykor többen, máskor kevesebben érkeztek, magukkal hordozva ruhájuk, arcuk, alkatuk egyszeriségének esetlegességét, nézte ezt a lüktetést, ezt az áramlást, mint egy folyó fodrait, mint a lángok lobogását, ült és nézte.