Markovity Radmila: Féltés és félelem

Lóri – katonaság - háború

A középiskola befejezése után, vitték a fiúkat katonának, akiknek még a tojáshéj a hátukon volt. Ezt írta elő a törvény, a szülők nem tehettek semmit.

Az én fiam elindult itthonról a többi katonaköteles gyerekkel, de háromszor is visszaszaladt a kapuból, harmadszor azért, hogy magával vigye az indexét, mondván, hadd lássák, nem csak szép vagyok, de okos is. Az elfogult anyai szememet a magas, kisportolt, szép arcú gyerek a büszkeségem legyezgette. Hatalmas szempillák takarják a meleget árasztó szemet, amit egy színésznő is megirigyelne. Persze, a szépségének ellentéte volt a makacssága! Igaz, első nekifutásból felvették az egyetemre. Amikor hazajött a katonaságtól, annak rendje módja szerint elment az első nap Újvidékre. Hazajött, elébem állt, és "okosan" elkezdte.

–Tudod anyu, a dékán fogadott bennünket, azt mondta, ezt a műszaki egyetemet átlagban nyolc év alatt fejezik be a hallgatók. Amikor megnéztem, mi a tananyag, semmi abból, amit én szerettem volna megtanulni. Úgy döntöttem, elmegyek inkább dolgozni. Képzeld, ha nem leszek az átlagban, hanem még tegyél rá két évet, megkopaszodok, a nyakadon élősködnék, azt már nem.

–– Megkopaszodsz?! Ugyan már! Van még a tarsolyodban valami kifogás? Ne add fel ilyen könnyen! Próbáld meg az első évet, és ha akkor is így vélekedsz, ám legyen.

–Döntöttem! Nem megyek!

–Jó, ha nem akarsz oda menni, ami öt éves, eredj magyar tanárnak. Az négy évig tart, van érzéked az irodalomhoz is.

–Ugyan, anyu, egy életen át titokban számolgassam a zsebemben az aprópénzem, mint te, és még doktorátusod is van mellette. A barátaim többet keresnek középiskolával a szövetkezetben.

Mondhattam, amit csak akartam, az én fiam befejezte a tanulmányait, kemény egy napos egyetemista státusszal.

Belenyugodtam, az ő élete, az ő döntése, én megadtam a lehetőséget. Belenyugodtam? Dehogy, még ma is magamat okolom, miért nem álltam keményen a sarkamra. Ma talán sokkal könnyebb lenne az élete.

Elkezdett dolgozni az én szép, lányszív szomorító Lóri fiam. Élvezte a társaságot. Minden este buliztak, hol itt, hol ott. Nem sokáig tartott a gondtalan vigadozás.

Pár hét elteltével a bakaság, meg az egynapos egyetemi tudásszippantás után, behívták a topolyai kaszárnyába gyakorlatra, még pedig két hétre.

Azt a pattogást még én sem bírtam hallgatni.

– Most jöttem haza a katonaságtól! Már megint vonuljak kaszárnyába?! Ez nem igazság

– Először is nem most jöttél, hanem pár hete. Mit durrogsz megállás nélkül? Hallgass már! Nem szakad le az ég, ha ott leszel Topolyán két hétig!

– De én nem akarok!

– Akarsz, vagy sem, ott leszel! Nem esik le az arany gyűrű az újadról, ha dolgoztatnak veled.

Szívem mélyén együtt éreztem vele. Sajnáltam, hiszen tizenkilenc évesen, nem a kaszárnyára áhítozott. Jól tudták az illetékesek, mikor szerelt le. Miért kellett rögtön visszadugni a rideg, "értettem" szóval tisztelgést követelő helyre.

A gyerek éreztette velem a dühét, fájdalmát, bánatát, én sem tudom mit, de fogta a katonai felszerelését, és elment Topolyára.

Két hét múlva, amikor hazajött, olyan volt, mint a nyúzott macska.

– Beteg vagy kisfiam? – kérdeztem kissé rémülten.

– Nem vagyok beteg.

– Akkor mi történt veled?

– Olyan nehéz munkára fogtak bennünket, ha nincs a montenegrói sofőr kolléga, én ott halok meg.

Mit mondasz? Ott halsz meg?! Halljam, mi történt?!

Magamban eldöntöttem, elmegyek a kaszárnyába, majd meglátom, mi zajlott ott a tartalékosok között. Nem azért neveltem egyedül, keservesen dolgozva látástól vakulásig, hogy az egy szem fiamat tönkre tegyék holmi tisztecskék testileg, lelkileg. Alig tudtam kinyögni, közben mellé ültem, megfogtam a kezét, szeretetem a tekintetemből áradt felé Most egybehangolódva, kéz a kézben annyit mondtam: drága gyerekem.

– Tudod anyu, éhségsztrájkba kezdtem!

– Mit csináltál?

– Jól hallottad! Napokig nem ettem. Akkor az idősebb montenegrói ember szárnyai alá vett, rászedett az evésre, segített a munkában is. Gondolkodtam, és arra az elhatározásra jutottam, ha hazajövök, megkérlek, menjél be a katonai osztályra, most úgyis a Szocialista Szövetség elnöke vagy, neked megteszik, és kiíratsz a topolyai kaszárnyából, onnan a községi Területi Védelemhez lennék beosztva. Akik ott vannak, azok reggel kimennek a határba gyakorlatozni, estére pedig haza érnek.

Aha, szóval erre megy a játék! – ugrott be egy pillanatra. Én hivatalból láttam, hogyan szenvednek a férfiak azon az egyetlen egy napon. Utána nem győzik kipihenni magukat. A határban, kúszás, mászás, teher cipelése, célba lövés, szaladj tovább. Nem iszunk, nem pihenünk a rekkenő hőségben, és így tovább hajnaltól késő estig. Tudtam, ott sem lenne könnyebb.

– Drága kisfiam! Nem megyek én sehova! Állítsak be Lacihoz meg Lyubóhoz, hogy az én fiam Tej Vili, nem bír ki két hetet a kaszárnyában, hozzátok át szegénykémet a kishegyesi Területi Védelembe. Ne is szólj semmit! Befejeztem, ám a kétely ott mocorgott körülöttem.

Látván fiam csalódott arcát, azon kívül bizonyára haragudott is rám, úgy tettem, mintha engem egy cseppet sem érdekelne a sorsa. Ha tudta volna az én féltve féltett gyerekem, mennyire szerettem volna megkönnyíteni az életét, csak egy mosoly, egy ölelés, és teljesítem a kívánságát.

Telt múlt az idő. Nemsokára jött a rettenetes hír: kitört a testvérháború. Félelem, bánat takarta be a falut, meg az országot is, csak azok voltak felvillanyozva, akik saját eszükkel nem tudtak gondolkodni, a tévé, meg az újságok hazugságait szajkózták.

Akkor zokogtam fennhangon, sőt átkozódtam is, amikor engem értesítettek, az öcsém másnap teljes felszerelésben jelenjen meg Belgrádban a hadiszálláson. Ő magas rangú katonatiszt, aki éppen idehaza volt, az én telefonomat adta meg, mert ahol laktak, ott nem volt telefon. Amikor értesítettem az üzenetről, egy arcizma sem rándult meg, azt mondta, végignézi a futballmecset, van ideje készülni.

Ne kérdezze senki, mit éreztem. Féltés, rettegés, harag kavargott bennem üvöltve Alig tudtam uralkodni magamon.

Nem igaz, drága testvérem! Elfehéredtél, tudtam, jól tudtam, nem akartad előttem kimutatni: a legrosszabb hírrel álltam eléd. Elbúcsúztam tőle, zokogva mentem haza. de nem csak ekkor, még számtalanszor fojtottam érzéseimet a könnyeim mögé, de úgy, hogy ne lássa senki sem.

Rettenetes nyolc hónap várt ránk. Icu, öcsém felesége, amikor a hírek jöttek, akkorra itt volt nálam, néztük közösen a híreket, mert ha valamelyik magas rangú tiszt elesett a háborúban, azt bemondták.

Egy alkalommal hírnézés közben mindketten úgy hallottuk, Tóth Tibor nevet ejtett ki a bemondó. Icu elfehéredett, sírni kezdett, én meg próbáltam nyugtatni, hogy mintha nem jól értettük volna, de az én könnyeim befelé folytak. Megvártuk majdnem szó nélkül a második híradót, amikor ugyanis Todor nevezetű katonatiszt esett el a harcok folyamán. Akkor örömkönnyeket sírtunk mi, sajnos valahol, valakik, gyászba borultak. Fájdalmukban akkor nem tudtunk osztozni. Ma sem érzem gonoszságnak örömünket, nem azért örültünk, mert szerencsétlen Todor meghalt, hanem azért örültünk, hogy a mi szerettünk életben van.

Nemsokára megjelent nálam a kollégám, láttam rajta, valami nyomja a lelkét.

– Radmila, én vagyok a fiad felettese. Ha én megyek, neki is menni kell. Ma éjjel eldől minden. Ne szólj neki semmit, csak téged készítelek fel.

Nem maradt sokáig. Ment vissza a családjához.

Felkészíteni egy anyát arra, hogy a vágóhídra viszik a gyerekét?! Nem hiszek a fülemnek! Nem adom, nem adom! Nem lehet, hajtogattam megállás nélkül. Ez az éjszaka sehogyan sem akart elmúlni. Nem régen olvastam, valakitől egy idézetet, ami szerin a félelem felgyorsítja az idő múlását. Hát, biz ez rám nem vonatkozik! Nekem időtlen időknek tűnt az éjszaka. Láttam a fiam a lövészárokban. Magam dorgáltam: nem, nem akarok ilyeneket még gondolatban sem átélni. Hiába vártam a hajnalhasadást, elkerülte a házamat. Elmúlt azért a reggel, a délelőtt, a délután, csak a bizonytalanság, valami megmagyarázhatatlanság nyomta a lelkemet, eszemet, testemet. Nem bírtam tovább. Felkerestem a kollégámat.

– Mondd meg, az Isten szerelmére, mire mentetek?

–Eredj haza, amíg engem látsz, addig minden rendben van.

Nehogy elhitesse velem, minden rendben van. A pillanatnyi veszély tűnt el a fejünk fölül.

A fiam látta mennyire aggódok, letört vagyok, és egy alkalommal odafordult hozzám.

– Ne félj anyám, nem megyek sehova sem. Tudom, sokan elhagyták a falut a háború miatt, de én itt maradok melletted. Nem hagylak el. Ha meg menni kell a frontra, csak Tibi bátyó keze alatt akarok lenni. Megsimogatta a hajamat, nekem meg valami csúnyán beleesett a szemembe, mert könnyezni kezdett.

Úgy, ahogy megnyugodtam. A pillanatnyi veszély elmúlt.

Egyszer csak hallom, viszik a terület-védelmiseket a harctérre. Uram Jézus! A három faluból a legtöbbet ismertem. Vagy tanulóm volt, vagy kollégám, vagy rokonom.

Rettenetes hír érkezett. Torjáncinál nagy harcok dúltak. Sok a sebesült, három halott a mieink közül. Gyászba borult a község.

Ekkor nem mondtam semmit a fiamnak, csak amikor a háborúnak vége szakadt, akkor kaptam fülön.

– Látod, kisfiam, ha akkor átíratlak kérésedre, ki tudja…

Anyám, életed legjobb döntése volt. Most is hozhatnál jó döntést, ha hozzám vágnál pár ezer dinárt. Éhezünk. Nézz rám!

– A jó döntés: most nem kapsz egy fityinget sem, mert amíg száztizenöt kilót nyomsz százkilencven cm magasságoddal, addig nem éhezel. Találj ki valami mást.

Hangosan hahotázott a fiam, és összekuszálta a hajam.