M. Jósvai Éva: Nyitott ablaknál
Zsuzsika néni már egy hete egyedül lakott a kétágyas gondozóházi szobájában, kilencven túli szobatársa végleg nyugovóra tért. Tíz óra körül járt, az enyhe kora őszi levegőben a bukóra állított, a parkra néző ablak kellemes hőmérsékletet biztosított. Az asszony szeme hirtelen kipattant a gyenge szendergésből és meglátta:
– Karcsikám, te vagy az? Eljöttél értem végre?
A szobában magas, egyenes tartású, hatvanas éveiben járó férfialak állt, teljesen hófehér, de dús hajjal, kis pocakkal és az összetéveszthetetlen sasorral.
– Nem, anya, én vagyok…
– De hát, te…
– Igen, még hathónapos voltam mindössze, mikor vissza kellett mennem. Így néznék ki. Egyébként csak egy gyenge fénynyalábnak látnál, megijesztenélek vele. Inkább láss olyannak, amilyennek lennem kellene. Érted jöttem.
– Azt hittem apád jön, vagy anyuka, esetleg Boriska nénéd. Menjünk akkor.
– Még nem mehetünk. Először szembe kell nézned a bűneiddel!
– Fiam, nekem nincsenek bűneim. Egész életemben becsületesen éltem.
– Kezdjünk hozzá, anya, mert csak napfelkeltéig maradhatok. Ha nem végzünk, nem tudlak magammal vinni. Holnap nem tudom, ki jön érted, de biztos, hogy nem rokon és nem lesz kíméletes. Apáért is én jöttem, ez kivételes kegy, általában csak egyetlen rokonért mehetünk. Én még egyetlen évet sem tölthettem itt, így majd még a húgomért is jöhetek.
– Akkor siess, menj érte! Hozzám meg gyere vissza holnap!
– A húgomnak még bőven van ideje. Hozzád jöttem, kezdjük! Hajnalig végig kell beszélnünk a legnagyobb bűneidet.
– Az a legnagyobb bűnöm, hogy agyonütöttem Sári kedvenc macskáját, mert megevett vagy öt kiscsirkémet.
– Nem ez a legnagyobb bűnöd, anya. Kezdjük velem…
– De hát téged szerettelek kisfiam, egész életemben sirattalak! Mióta Malvinka itt hagyott csak arra vágyom, hogy veled ismét találkozhassak! Nem tehetek róla, hogy nem volt tejem, nem tudtalak szoptatni, csak a tápszer maradt.
– Nem ez volt a baj! Mikor kifogytál a tápszerből és apa még nem ért vissza a városból az új adaggal, Bimbó tejéből adtál nekem. Még három hónapos sem voltam, a gyomrom az átlagosnál is érzékenyebb volt, megmérgeztél vele.
– Éhes voltál, szentem! Mit tehettem volna?
– Elfogadod Vilma néni segítségét! Az ő kisfia csak két héttel volt tőlem idősebb, volt teje bőven, fel is ajánlotta neked. Nagyanya egyszer el is fogadta, mikor nem voltál otthon. De a büszkeséged fontosabb volt neked a fiad egészségénél! Egyszer kimondtad, hogy Vilma néni többé nem a barátnőd, és még a köszönését is csak úgy voltál hajlandó fogadni, hogy nagyapa erélyesen rád parancsolt.
– De hát hozzáment a Kerekes-Nagy Janihoz!
– Igen! Miután te kikosaraztad Jani bát! Azt is mondtad neki, hogy nincs lány a faluban, de még a völgyben sem, aki hozzá menne!
– Ki akart volna egy kopaszodó legényhez hozzámenni!
– Vilma néni elemista lány korából szerelmes volt belé, persze ezt senkinek sem árulta el. Neki is keseredett nagyon, mikor Jani bácsi neked kezdte csapni a szelet. Te egy jó darabig hitegetted, aztán mikor megkért, akkor meg elküldted.
– Nem baj! Vilma megvigasztalta, egy év múlva hozzá is ment! Hitvány nőszemély volt! Beérte a más levetett vőlegényével!
– Erről beszélek, anya! Miért fájt neked más boldogsága, hiszen nem sokkal később megismerted apát, a legtisztességesebb, legbecsületesebb férfiak egyikét! Ő mindenkit segített, rosszindulat soha nem bujkált benne, szóval, tettel senkit sem bántott. A lába nyomába sem léphetsz!
– Fiam! Megfulladok! Már mennünk kell! Nyisd ki az ablakot! Levegőt!
– Anya, az ablak nyitva van, nem fogsz megfulladni. MÉG nem megyünk. Mikor meghaltak Vilma néni szülei, még az ő temetésükre sem mentél el! De térjünk át a húgomra, mert nem végzünk hajnalig.
– Vele kapcsolatban mi a bűnöm? Felneveltem, taníttattam, férjhez adtam!
– Nem szeretettel vártad, hanem megoldandó feladatként! Nem szeretettel nevelted, hanem ridegen, gyakorlatiasan, hogy minél kevesebb energiádba kerüljön! Szegény kislány mennyit szenvedett, sírt! Milyen hálás volt és mennyire melléd állt azon ritka alkalmakkor, mikor ÉDESANYA tudtál lenni! Nem egyszer kértem az Uramat, hogy engedje meg, mehessek el érte, hozhassam magam mellé! Hál' Istennek nagyszüleink ott voltak neki, és apa is, a maga nehézkességével.
– Gimnáziumba járhatott, amire nekem nem volt lehetőségem! Az eszét tőlem örökölte, de a természete az apjáé. Bezzeg, ha orvosnak tanult volna!
– Te a háború után voltál középiskolás korú, a nagyszüleim szegények voltak, nem tudták vállalni a taníttatásodat.
– Azt hiszed, nekünk egyszerű volt! A kisasszony egészen az érettségi évéig nem vallotta ki, hogy esze ágában sincs orvosira jelentkezni, mérnök akar lenni! Gépészmérnök! Egy vékony lánygyerek!
– Bezzeg, mikor kiderült, hogy Kollár Bálint pesti lányunokája másodéves villamosmérnök hallgató, azonnal elkezdted híresztelni a faluban, a piacon, hogy ősztől mérnökhallgató a te egy szem lányod is!
– Megfulladok, fiam! Nem kapok levegőt! Segíts! Nyisd ki az ablakot! Levegőt akarok!
– Anya, az ablak nyitva van, megfulladni pedig nem fogsz! A húgom egész életét tönkretetted!
– A saját hibáit nem foghatod rám! Jól férjhez adtam, nagy lagzit csaptam neki, adtam kölcsön egy kis pénzt, hogy lakást tudjanak venni. Mit kellett volna még tennem?
– Szeretned kellett volna, a gyermeked volt.
– Szerettem!
– Furcsa fogalmaid vannak neked a szeretetről, anya! Azzal vádoltad a lányodat, hogy a válásával titeket is kirúgott az életéből! Benne sem voltatok az életében! Csak akkor kerestétek, ha segítségre volt szükségetek, és ez a hozzáállás a TE sajátod volt, apa csak elfogadta. Apa legfőbb bűne ez volt, hogy veled szemben nem állt ki a szüleiért, a testvéreiért, a családjáért, a gyerekéért, az unokájáért…
– Milyen családja volt neki! Szegény, nyomorult, nincstelen família! A legidősebb sógorom még olvasni sem tudott! Az anyósomék házának zsúpteteje volt, és csak a hetvenes években vezették be hozzájuk a villanyt. A másik sógoromnak nyitott kéményes konyhája volt, a harmadiknak meg hét gyereke! Csodálod, hogy nem vágytam velük szorosabb kapcsolatra? Jó volt, hogy több mint száz kilométerre laktak!
– Ők kedveltek téged mindahányan, de te lenézted őket! Mikor elmentek az öregek, akkor viszont követelted, TE követelted az örökrészt, apa lemondott róla azonnal.
– Az járt nekünk! Meg is kaptuk! De nem mentünk vele semmire, olyan kevés pénz volt!
– Az anyagiasság foglalta el a szívedben a szeretet helyét egész életedben…
– Fiam, mondtam már, nyisd ki az ablakot! Told közelebb a járókeretet, kinyitom én! Levegőt! Megfulladok! Nincs levegő ebben a szobában!
– Anya, az ablak nyitva van! Én nem tudok még semmilyen tárgyat megmozdítani, ahhoz most nincs velem energia. A bűneidet vesszük sorra, hogy megtisztult lélekkel találkozhass a többiekkel.
– Milyen bűnökről beszélsz fiam? Felsoroltál pár eseményt az életemből! Lehetséges, hogy egyszer-kétszer hibásan döntöttem, de ezzel biztos, hogy mások is így vannak!
– Nem néhány hibás döntésről van szó, anya! Az a megátalkodott, érzéketlen viselkedés. amit tanúsítottál egész életedben azok irányában, akik szerettek téged, az a legnagyobb bűnöd! Ha valaki csak aprósággal, akár akaratlanul is megbántott téged, azt te egész életedben nem tudtad megbocsátani! Hogyan viselkedtél a nővéred menyével is! A fejedet elfordítottad, ha szembejött veled az utcán. Mindezt azért, mert még a házasságkötésük előtt odaadta magát az unokabátyámnak. A nővéred is orrolt rá emiatt egy ideig, hiszen ti még olyan korban nőttetek fel, ahol ez erkölcstelen viselkedésnek számított. Aztán látta, hogy boldog egymással a két fiatal. Már felnőttek a gyerekeik, mikorra te annyira "megbocsátottál", hogy fogadtad a köszönését.
– Cafka nőszemély! De a húgod sem sokkal különb! Elhagyta Pétert, azt a kiváló embert és hozzáment Csabához, ahhoz…
– Anya! Neked Csabával csak egyetlen bajod volt, hogy átlátott a mesterkedéseiden és még apa életében, de eltávozása után mindenképpen meg akart menteni téged saját magadtól!
– Fiam, megfulladok! Nem teheted velem, hogy elzársz a levegőtől, csak azért, mert neked nincsen szükséged rá! Levegőt, fiam, levegőt! Csaba bele akart szólni az életembe!
– Segíteni szeretett volna! Emlékszel még arra a telefonbeszélgetésre, mikor pénzt kértél tőle? – Persze! Zsugoriak és önzők voltak, nem akartak nekem segíteni. Annát már péntek délután hívtam, hogy üljön be az autóba és hozzon nekem háromszázezer forintot. Garantáltam, hogy két héten belül visszakapja, de azt mondta, nincs annyi pénze. Hogyhogy nincs otthon pénze, ha az anyja kér tőle! Erre üvöltözött velem, majd lecsapta a telefont. Hétfőn hívtam Csabát, de ő sem indult el a pénzzel, sőt azt mondta, szeretne velem beszélgetni, nehogy kiforgassanak a vagyonomból, és hajléktalan legyek a végén.
– Pedig az lettél anya… nincstelen, hajléktalan, járókeretes asszony, aki egy önkormányzati gondozóotthon lakója. De még így is olyan magas a térítési díj, hogy nem elegendő rá a nyugdíjad, a lányod havonta közel harmincezer forintot utal az ellátásodra. A lányod is özvegy hosszú évek óta, ott voltál Csaba temetésén. De azt nem tudod, nagy létszámleépítés volt a cégüknél és őt is elküldték, pár évvel nyugdíj előtt… Akkor nem tudtál pénzt adni annak a szélhámosnak, így "eladtad" neki a házat a fejed fölül.
– Nem adtam el! Ott laktam végig, onnan kerültem kórházba, majd ide!
– Tényleg nem adtad el! Valahogyan azonban átíródott az egyik vállalkozására a tulajdonjog, így az tovább mehetett a hitelezőinek. Kaptál a házért valami kicsi összeget?
– Meg volt ígérve, hogy kapok, ha minden rendben lesz. Csak nem úgy sikerült, mert szegény Gábort becsapták és elment a pénze, ami nekem járt volna, így várnom kellett. De ott lakhattam, nem kellett beköltöznöm a városi lakásomba. Csak papíron kellett átjelentkezni, az meg nem számított semmit nekem.
– A nyári konyhában laktál éveken át, amit nem lehetett rendesen fűteni, az ajtaja nem záródott kulcsra, csak egy hidegvizes csap volt benne. Csodálkozott is a húgom, mikor valamit meg akart keresni, kérte a nagy ház kulcsát és te terelted a szót, hogy megfeledkezzen róla.
– Fiam, megfulladok, ha nem nyitsz ablakot! Kell az a hűsítő levegő a megfáradt tüdőmnek! Levegőt akarok, fiam, levegőt!
– Sokadszor mondom, anya, hogy az ablak nyitva van, elegendő a levegő!
– Honnan is tudhatod, hogy elég, neked nincs rá szükséged!
– Nagyon gyorsan telik az idő, de a legnagyobb bűneid jó részét már sorra vettük. Azzal, hogy annak a szélhámos építési vállalkozónak átjátszottad a családi házat… Apropó, a családi ház! Mikor apa megtudta, hogy mekkora botrányt csaptál a közjegyzőnél, hogy az ő része ne a húgomé, hanem a tiéd legyen, a végletekig nekikeseredett. Főleg az igaztalan állításod után, hogy ő is így akarta volna! Apát az idő előtti halálba kergetted! Vele szemben követted el a legnagyobb bűnt, elvetted tőle a döntés lehetőségét! Tudtad, hogy gyenge már a szíve, hetven felé közeledett, de te kiráncigáltad magaddal a szőlőbe kapálni, 30 fok feletti hőségben. Csoda volt már az is, hogy a saját lábán haza tudott jutni és csak otthon esett össze. Te viszont ahelyett, hogy orvost, mentőt hívtál volna, apró-cseprő háztartási munkákat végeztél.
– Tudtam, hogy jönnek Annáék. Ők hívtak is mentőt…
– De ők csak estére jöttek, apa már kora délutántól magatehetetlenül feküdt. A telefon ott volt a tévé mellett, a doktornő meg a szomszéd utcában lakott.
– Fiam, nem volt ő rosszabbul, mint én most vagyok. Rendesen lélegzett, megitattam egy kis vízzel. Én viszont biztos, hogy megfulladok perceken belül, ha nem nyitod ki az ablakot! Apádat ápolni kellett ezután, mint egy csecsemőt, etetni, forgatni, pelenkázni. Ott maradtam egyedül!
– Csaba több hosszabb-rövidebb ideig tartó kórházi, gondozóházi ellátást intézett neki, kiváltotta a gyógyszereit…
– A te szent húgod viszont nem jött ápolni az apját!
– Anya! Harminc kilométerre laktak, a húgom előző évben is létszámleépítés áldozata lett, akkor még csak pár hónapja volt állása, az unokahúgom akkor kezdte az iskolát!
– És aztán! Járt onnan busz, fél ötkor indul, ötre haza is ér, szabad szombat van és vasárnap. Kivehette volna a szabadságát, nem a Balatonra kellett volna menniük süttetni a hasukat! Kiírathatta volna magát pár hét táppénzre. Csaba is segíthetett volna így! Csodálkozol, hogy kizártam az örökségből?
– Milyen örökségből anya? Az sem a tiéd, ami most rajtad van! Mindent átadtál Gáborodnak, hogy kisegíts a csődből.
– Ő megérdemelte! Segített nekem! Felvágatta a tűzifát, megcsináltatta a kapun a zárat, egyszer a kórházból is hazahozott. Anna csak bejött meglátogatni, de ő nem tudott volna hazavinni, mert az autója akkor, már a lányánál volt Pesten. Gábor sose bántott engem, mindig a javamat akarta! Egyszer betörtek hozzám, elvitték az ékszereimet, a pénzemet, a takarékkönyvemet, meg is vertek, Másnap jött Gábor, és megnyugtatott, hogy meg fogja tudni, kik voltak…
– Már akkor is tudta! Ő küldte oda a két fickót. Mit gondolsz, honnan tudta a két álarcos, hol kell keresni az értékeidet. Gábor kiokosította őket.
– Ez nem igaz! Honnan veszel ilyeneket! Ő volt a támaszom apád halála után!
– Anya! Mi TUDUNK ilyeneket! Abban hogy azt a tavalyelőtti nyári rosszullétet túlélted, neki semmi szerepe nem volt. Elájultál a melegben, hátul az udvaron. Már jó ideje feküdtél eszméletlenül, mikor véletlenül jött Gábor és rád talált. Azt hitte, hogy már nem vagy életben, megnyugodva húzta elő a telefonját, hogy értesítse a hatóságokat. Ekkor picit megmoccantál, így változtatott a terven. A hely, ahol feküdtél, az utcáról nem látszott. Csak az egyedül élő szomszédasszony, Gyöngyi udvaráról lehetett odalátni, aki azon héten délutános volt, tehát csak tizenegy körül ért haza. Gábor kicsinek gondolta az esélyt, hogy Gyöngyi meglát téged este, talán délelőtt sem, és akkor ő majd másnap estefelé "felfedez". Szerencséje volt, úgy el tudott osonni, hogy egy utcabéli sem látta meg. Gyöngyi munkahelyén azonban egy zárlat egész délutánra áramszünetet okozott, így az asszony Gábor barátod ott járta után vagy egy órával hazaért. Meglátott téged és hívta a mentőket. A húgom ezután meg kétségbeesetten próbált neked a lakása közelében jó minőségű gondozóotthont találni. A kis megtakarításából megelőlegezte volna a havi több százezer forintos térítési díjat, abban a hitben, hogy eladva a családi házat, a városi lakást, és a jó helyen fekvő építési telket, pár hónapon belül visszakapja a pénzét és végre az édesanyját is… Aztán kiderült, hogy nem elég, hogy semmilyen öröksége nincsen, de az ellátásoddal kapcsolatban is fizetnie kell. Bejött, amit az egyik durva leveledben írtál neki…
Zsuzsika ismét levegő után kapkodott, de már nem szólt egy szót sem. Nem volt az ő elméjével semmi baj, noha a lányának az utolsó években többször eljátszotta, hogy már szenilis kissé, ha az kényes témák felé fordította beszélgetést. Anna nem sokáig erősködött, témát váltott, nem így Csaba! Ezért is kerülte a vele való találkozást, félt tőle, hogy szembesíti a hibáival és nem tudja elfogadhatóan megmagyarázni az ésszerűtlen döntéseit. Miután "eladta" a feje fölül a családi házat, nem is kereste többé a lánya a családját. Félt, ha kitudódik Csaba esetleg a hatóságokhoz fordul. Nagy megnyugvással fogadta, mikor egy kora őszi napon megjelent nála Anna és Csenge a bejelentéssel, Csaba nem élte túl a második infarktusát, a következő héten temetik. Így mikor a városi lakás értéke is kellett egy végrehajtáshoz, a jövőbeli segítségek ígérete fejében mindent aláírt. "Eladta" az építési telket is egy Gábor által hozott vevőnek, aki átadott vételárként százezer forintot, hogy a többit majd hozza ...
Zsuzsika ezután sem kereste a családja társaságát, de ők azért időnként meglátogatták, igyekeztek nem észrevenni a nyári konyha és az udvar lepusztultságát, de nem bírták nem szóvá tenni. Zsuzsika lefegyverző mosollyal hárította a kritikát:
– Öreg és gyenge vagyok én már ahhoz, hogy itt változtassak – majd az unokájára nézve folytatta –, úgyis a tiéd lesz itt nem sokára minden…
– Már alig maradt időnk, anya, de igazából már nem is kell sok, már csak az egyetlen unokáddal szemben elkövetett bűneid vannak hátra.
– Igen, azt hazudtam neki, hogy lesz öröksége – sóhajtott Zsuzsika.
– Ha csak ez lett volna! Már a születésénél kezdődött. Emlékszel, Anna kis híján belehalt a szülésbe, ti meg csak a harmadik napon látogattátok meg a kórházban. Nem értetek rá korábban! Otthon egyszer látogattad meg. Nem voltatok ott az első születésnapján, de a többin sem. Nem fogadtátok el a karácsonyi meghívásokat, de ti sem hívtátok őket sosem.
– De ők is olyan ritkán jöttek!
– Nem fogadtátok őket szívesen! Ezeket apának is a fejére olvastam, nagyon bánta el is sírta magát. És te?
– Én nem vagyok az a sírós fajta, kemény életem volt!
– Igen, ebbe a kemény életbe az is belefért, hogy megfoszd az unokádat a nagyszüleitől. Tudtad, hogy Csaba szülei már régóta velünk vannak! Az is belefért, hogy ne fogadd el a lányod meghívását az unokád ballagására, születésnapi ünnepségeire, diplomaosztójára, egyáltalán az életébe…
Zsuzsika ismét fuldokolni kezdett a levegő hiánya miatt, lehunyta a szemét erős küszködése közben, de hirtelen friss levegő áramlott a tüdejébe:
– Végre kinyitotta a fiam az ablakot! – gondolta megnyugodva – Elfáradtam, alszom egy keveset.
Egy finom érintés megemelte először a kezét, majd a testét…
Pár perccel később gyenge hajnalpír jelent meg a szikrázóan kék, teljesen felhőtlen keleti égbolton…