Kristófné Vidók Margit: Szétválás
Nem
számít már, hogy ki vagy és ki voltál,
a
másik világ szótlanságba dermedt,
akkor
még egy szebb jövőről álmodtál,
de
hulló időben minden elveszett,
súlyossá
váltak a megvénült percek.
Sűrű
cseppekké olvadt múlt és jelen,
összegyűrt
gondolat húz le a porba.
Hol
van a tűz, a lángolás szemekben?
Gennyezik
a göröngy- sebezte holnap,
árnyak
üvöltöznek sápatag holdra.
Sikátorok
mélyén minden ködbe vész,
szilánkokra
hasadt ébredő hajnal
cserepein,
elhalkuló szívverés
küzd
a létezésért, összeroppanva
a
földi arc anyagtalanná hamvad.
Egyedüli
tisztasága a lélek,
a
test gyilkolt, cseppre csepp, áradt a vér,
halál
terjeng, kimondott szó is méreg,
vigyázz
ember; midőn sorsod utolér,
kőmedrek
ölében fellobban a fény.
Remények,
álmok mind semmivé váltak,
föld
sebes testén felsejlik az élet,
még
füstös levegő feszül a mára,
szenny
és bűn fojtja el az emberséget,
az
áruló miatt, éget a szégyen.
Egy
vagyok én is csupán a sok közül,
sűrű
fátylát szövi rám a négy elem,
a
szív néma, csak a lélek üdvözül,
fényár
és sötétség vagyok egyszerre,
bénult
tudat, kihunyó emlékezet.