Kristófné Vidók Margit: Az utolsó dal

Dárdaként hatol szívembe a tövis,
vergődő sorsom örökös gyötrelem,
vigyázz rám, vigyázz lelkemre Istenem,
fullánkját a gonosz testembe döfi.

Szélvészként szárnyalva felzokog a dal,
mint vad vihar, vagy mint tiszta érzelem,
hullámzó bársony, majd döndül ércesen,
féktelen dallam vészjósló morajjal.

Elnémul minden élő, simul a völgyben
a fű, harmatcseppen új remény szökken
szárba, hol csermelyhangú forrás fakad.

Halld, égig szárnyal az élet himnusza,
belesimulva az univerzumba,
döbbenet, a szív utolsó üteme.