Kovács P. Zoltán: Mint űzött vad

A néptelen börtönfolyosó csendjét csak a kincstári bakancsok egyenletes toppanásai törték meg. Az elítélt gépiesen és engedelmesen rakta lábait, egyiket a másik után, mint jól mozgatott marionett bábú. Időtlen idők óta gyalogolt egymagában a soha véget nem érő, sivár folyosókon. Hirtelen bénító fáradtság taglózta le. Szörnyű zűrzavar támadt a fejében, mintha sűrű, gomolygó köd telepedett volna elméjére. Kósza emlékfoszlányait képtelen volt értelmes gondolatokba rendezni. Azt sem tudta, mit keres ezen az istenverte helyen, nem emlékezett rá, hová tart és hogyan került ide. Eltévedt, bizonyosan eltévedt. De hiszen a fegyencek nem is kószálhatnának egyedül a börtönfolyosón. Ha a smasszerek itt találják, megint jön a verés és a rettenetes magánzárka. Fázott és gyötrő elhagyatottságot érzett. Visszavágyott cellája áporodott akol-melegébe. Kétségbeesetten kutatott memóriájában és rémülten tapasztalta, hogy a saját nevét is elfelejtette. Légszomja támadt. Megtántorodott és a falnak kellet támaszkodnia, hogy ne veszítse el egyensúlyát. Váratlanul emlékezetébe villantak az ítélethirdetést megelőző pillanatok és a bírónő ellentmondást nem tűrő felszólítása: Garami Ferenc vádlott, álljon fel! Ám, különös módon, az élesen, keményen koppanó szavakat léptek dobogása és hangos beszéd nyomta el.

Garami felriadt nyomasztó álmából. Egy szempillantás alatt felfogta, hogy nem a börtönben és nem is a tárgyalóteremben van. Az ágyában fekszik sivár albérleti szobájában, Mária békésen alszik mellette, éjszaka van, a lépések zaja és a hangos beszéd az ajtón túlról, az előszobából hallatszik. Késő éjszaka lehet, mert szemben az áruház neonreklámja már nem világít. A fogság évei alatt csiszolódott, kifinomult érzékeivel azonnal felfogta a veszélyt. Kiugrott az ágyból és másodpercek alatt magára kapta ruháit. Felébresztette a lányt, de ebben a pillanatban már nyílt az ajtó, valaki felkapcsolta a villanyt és betódult a parányi szobába egy öltönyt viselő férfi két egyenruhás rendőrrel. Mellettük tanácstalanul toporgott Kalmár, a főbérlő, pizsamában, és a rendőrök háta mögött, az ajtókeretben feltűnt a sakálképű házmester, amint lábujjhegyre állva leskelődik a többiek feje fölött.

– Maga Garami Ferenc? – kérdezte a civil ruhás, bizonyára magasabb rangú rendőr, pattogó, ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is kérdezte, inkább csak odalökte a szavakat, és választ sem várva rivallt rá a férfira: – Álljon a falhoz! Zsebeket kiüríteni, oda az asztalra, mindent kipakolni, egy-kettő!

A főkopó tekintete az ágyban fekvő, rémült lányra tévedt.

– Ohó, hát itt a madárka! Ki vagy te, szépségem?

– Ba… Balla Mária

– Hány éves vagy?

– Huszonöt.

– Munkahely?

– Chinoin Gyógyszergyár… Asszisztens vagyok.

– Lakcím? Ide vagy bejelentkezve?

– N-nem…

– Hát hol az úristenben laksz? Gyerünk, gyerünk, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled!

– A Majakovszkij utcában.

– Akkor mit keresel itt éjszakának idején? Na, kifelé az ágyból, egy-kettő! Személyi igazolványt előkészíteni!

– De… de nincs rajtam ruha – rebegte a lány kétségbeesetten és még jobban magára húzta a paplant.

– Azt mondtam, ki az ágyból, a hétszentségit!

Az egyik rendőr durván letépte a takarót, és a sikoltozó lányt kirángatta az ágyból. Mária a karjaival próbálta takargatni meztelen testét.

– Gyerünk, ide a falhoz! Kezeket felemelni! Magasabbra! És egy mukkot se halljak! – ordított rá a civil ruhás, aztán a főbérlőhöz fordult.

– Nocsak, Kalmár elvtárs, maga kuplerájt tart fenn a tanácsi lakásában? Majd magára is lesz gondunk!

Garamit csaknem szétfeszítette az indulat. Tisztában volt vele, hogy a rendőrök még a fennálló parancsuralmi rendszer törvényei szerint is jogsértést követnek el, de fegyelmezte magát, mert úgy gondolta, ha nyugton marad, talán megúszhatják az esetet következmények nélkül. Alig egy hónapja szabadult, de rendőri felügyelet alatt áll. Gyakran, rajtaütésszerűen ellenőrzik és minden héten jelentkeznie kell az őrsön. Tudta jól, hogy a legkisebb vétségért is visszazsuppolhatják a börtönbe. Emlékezett rá, hogy este, amikor Máriával beosontak a kapun, az állandóan leskelődő házfelügyelő meglátta a lányt. Akkor már sejtette, hogy ebből baj lesz.

Érezte, hogy lassan eluralkodnak rajta a fogság évei alatt szerzett ijesztő idegi tünetek. A szíve rendetlenül kalapált, szédülés fogta el és légszomja támadt.

Miközben a kopó a beijedt főbérlőt faggatta, a sakálképű házfelügyelő is befurakodott a szobába és leplezetlen, kéjsóvár vigyorral a képén bámulta Máriát. A lány felemelt karokkal állt a fal mellett. Folytak a könnyei, minden ízében reszketett és a visszafojtott sírástól ijesztő, csuklásszerű hangok szakadtak ki a torkából. Garami vadállati üvöltésben tört ki.

– A rohadt életbe! Miért nem engedik felöltözni? Emberek maguk? Barbárok! Barbár állatok!

A civil ruhás meglepően higgadtan lépett oda. Egészen közel állt a férfihoz.

– Te itt nem ordibálsz, kisfiam, te egy senki vagy, börtöntöltelék vagy, egy féreg vagy, a dolgozó nép ellensége, a társadalom söpredéke vagy! Örülj, hogy levegőt vehetsz! Azt érdemelnéd, hogy agyonverjünk, eltapossunk, mint egy büdös patkányt. Térden állva kellene köszönetet mondanod pártunknak és kormányunknak, hogy humánus törvényeink még a hozzád hasonló gazemberek jogait is védik.

Gunyoros hangon, összeszorított fogai között köpte ki a szavakat, de aztán egyre jobban belehergelte magát, megrészegült saját hangjától.

– Rám nézzen, ha magához beszélek! – váltott ismét magázódásra. Az állánál fogva feljebb emelte a férfi lehajtott fejét és közvetlen közelről ordított az arcába.

Garami heves mozdulattal félretolta a főkopó kezét és undorodva fordította el az arcát. A két egyenruhás egyszerre zuhant rá. A padlóra teperték, egyikük, nagydarab, bikanyakú közrendőr, a hátára térdelt, a másik hátracsavarta a karjait és megbilincselte.

A főkopó elégedetten csapta össze két tenyerét, akár a mesterember a jól elvégzett munka után.

– Gratulálok! Intézkedő hivatalos személy elleni erőszak, tanúk jelenlétében. Maga ezt nagyon-nagyon meg fogja bánni, Garami Ferenc! Maga átkozni fogja az anyját is, amiért a világra szülte.

A kopók gyalogosan kísérték foglyukat az utca végén álló rendőrőrsre. Garami csak lent a járdán eszmélt rá, hogy kegyetlenül sajog a jobb válla és homlokából szivárog a vér. Akkor sérülhetett meg, amikor a rendőrök a földre teperték és hátracsavarták a karjait. Gondolatban számolta a szabadság utolsó métereit. Még száz lépés a szabad levegőn. Egy percnyi gyaloglás… Ebbe az egyetlen percbe sok minden belefér. A gondolatai még szabadok. Valahol hallotta, hogy a halálos veszélybe került emberek szeme előtt az utolsó pillanatokban egész addigi életük lepereg.

Az elmúlt évek történései, akár a kőbe rótt hieroglifák, élesen és kitörölhetetlenül vésődtek emlékezetébe. A gondtalan bölcsészhallgatói létből egyik napról a másikra zuhant a poklok mélységes fenekére. Tapasztalatlansága és naivitása okozta vesztét. Az NDK-ban dolgozó barátjának írt hosszú levelében kemény szavakkal bírálta a keleti blokk diktatórikus rendszereit. A tudományos alapossággal megírt elemzés bármelyik nyugat-európai szakfolyóiratban megállta volna a helyét. De Garami dolgozata nem mindenkinek nyerte el a tetszését. A levél a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium, a hírhedt Stasi, kezébe került, ugyanis a titkosszolgálat rendszeresen felbontotta és ellenőrizte a külföldről érkező küldeményeket. A Stasi emberei az elfogott levelet átküldték magyar kollégáiknak, és arra kérték őket, ugyan, tegyék már meg azt az elvtársi szívességet, hogy a körmére néznek ennek a Garami nevű fickónak. A hazai hatóságok megtették ezt a szívességet.

Nem vonult be a börtönbe a kijelölt időpontban. Reggel elindult otthonról, de nem tudta rászánni magát, hogy jelentkezzen a büntetés-végrehajtási intézetben. Késő délutánig az utcákon kóborolt, étlen-szomjan. Maga sem tudta, hogy mihez kezdjen. Hazamenni nem mert, bizonyára már körözés alatt áll és legelőször a lakásán fogják keresni. Jártányi ereje sem volt az egész napi gyaloglástól és gyomra összeszorult az állandó idegfeszültségtől. Beült egy presszóba és rendelt egy italt, de úgy találta, hogy a pincér gyanúsan méregeti. Gyorsan kiosont a helyiségből, még mielőtt kihozták a rendelését. Az utcán percenként, kényszeresen hátra-hátranézegetett, úgy érezte, követik, leskelődnek utána. De összeszedte magát és nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta. Sorra vette kevés megbízható ismerősét és elhatározta, hogy egyik régi kollégiumi társához megy, akivel annak idején azonos nézeteket vallottak és éjszakába nyúló, titkos politikai eszmecseréket folytattak. Remélte, hogy egykori barátjánál majd kipiheni fáradtságát, összeszedi magát és együtt átgondolják a továbbiakat. Valahogy mindenképpen át kell jutnia a határon. Egy utcai telefonfülkéből felhívta a régen látott társat. Barátjától megértést és biztatást kapott.

Garamit felvillanyozta a halvány remény és megújult erővel folytatta útját az egykori kollégiumi társ belvárosi lakása felé. Már éppen a ház elé ért, amikor a szeme sarkából érzékelte a kapualj félhomályából előtűnő két sötét bőrkabátot. Az arcokat nem látta tisztán, de már tudta, hogy baj van. Vissza akart fordulni, de a háta mögül is hallotta a rendőrbakancsok gyűlöletes dobogását. A négy kopó szótlanul körülfogta. A bőrkabátok alól fegyver csöve villant. Garami megőrizte higgadtságát. Csodálatos módon, szorongása és félelme egyszeriben elillant. Magában tárgyilagosan elismerte, hogy az elfogás mesterien kivitelezett akció volt. Előzékenyen nyújtotta csuklóit a bilinccsel közeledő kéz felé. Csak később, a rendőrségi fogdában tűnődött el a történteken. Vajon a véletlen műve volt, hogy éppen akkor és ott futott a kopók karjaiba?… A bíróságon további két évvel megtoldották az eredetileg kiszabott két éves büntetését.

A felidézett emlék hatására ismét görcsbe rándult a gyomra és úrrá lett rajta az elkeseredés. A rosszul kivilágított utcát hideg hajnali szél söpörte végig. A rendőrök sietősre vették a tempót. Még ötven lépés… Garami csalóka reményeket dédelgetett magában. Hátha a főkopó csak rá akar ijeszteni. Talán még ma hazaengedik és ezt a szerencsétlen esetet megússza komolyabb következmények nélkül. Lelke mélyén maga is tudta, hogy nem így lesz. Bizonyosan vádat emelnek ellene, és ez újabb súlyos börtönéveket jelent. Akár így, akár úgy, a jövője kilátástalan. Másodrendű állampolgár, megtűrt személy lett. Szabadulása után csak rosszul fizetett rabszolgamunkát kapott. Kérdéses, hogy leromlott szervezete egyáltalán bírni fogja-e a nehéz fizikai munkát. A főkopónak igaza van: örülhet, hogy levegőt vehet. A Rendszer pókhálójában vergődik. Nincs menekvés. A Rendszer a karmaiban tartja és lassan, módszeresen megfojtja.

Régi barátnője, Mária, kitartott mellette a börtönévek alatt, de újrakezdett kapcsolatuk tele van kétségekkel és szorongással. A lány aggódik a jövő miatt és Garami igazat ad neki. Mária üvegbúra alatt nevelkedett. Idillikus családi életről, kényelmes lakásról, szolid jólétről álmodik: szeretne színházba, szórakozóhelyekre járni, beülni egy jó étterembe vacsorázni, nyáron a Balatonra menni. Egy sereg pufók gyerekkel akarja körülvenni magát. És biztonságra vágyik. Nem, Máriát nem ránthatja magával a kilátástalanságba.

Már csak húsz lépés… Garami szemei mohón és kétségbeesetten fürkészték az utcát, valami kellemes látványt kutatott, egy virágot az út szélén, egy kedves emberi arcot, bármit, aminek emlékét magával viheti abba a másik, szörnyű világba. De az utca kopár és néptelen volt, egyre csak a sakálképű házfelügyelő kárörvendő, vigyorgó ábrázata tolakodott Garami emlékezetébe. Gondolataiban hirtelen felrémlettek a börtönben töltött évek kegyetlen emlékei, a becsukódó vasrács hátborzongató csikorgása és a kiszolgáltatottság testet, lelket pusztító érzése. Egyedül van, mint az űzött vad, üldözőinek gyűrűjében. Nincs segítség. Nincs remény.

A rendőrök belökték egy üres cellába. Garami a padlóra esett. Igyekezett jól összehúzni magát, hogy az ütésektől és rúgásoktól valamelyest védje a testét.