Handlery Zsófia: Levegőt!

Ki érti meg, ha elmondom, mi bántott
hazafelé menet?
A kihalt utcán egy férfi kiáltott
mint átok-szörnyeteg,
és lábam alatt remegett a talaj,
levelek forogva táncoltak laza
körívet követve.

A Nap már a horizont alá szállott,
a kék ég peremén
élénk sárgás rózsaszín foltban látszott.
Túl a nap nehezén
csillagok fel-felragyogva kísértek.
Kezemet felemelve hozzád érek
közeli messzeség.

Vajon ki tudja megmondani sorsát
az elhagyott tájnak?
A háttérben lebegő üresség lomhán
tovaszáll magában.
Saját testemből kitaszítva hagytak
egyedül a világban. Könnyebb annak
kit valahol várnak.

Apró darabokból szerettem volna
teremteni mindent,
ami e barbár világot alkotja,
hol a szép kicsire
zsugorodva vonult vissza a tájnak
számunkra elérhetetlen zugába.
Pusztuló fél kint-bent.

A megteremtett rend bennem ér véget.
Megtörve a csendet
s gondolataim sebes áramlását
kiáltják nevemet:
rab vagyok s sosem leszek szabad élve
és mégis tenni ennek érdekében
jelentős küzdelem.