H. Szabó Klári: Reménytelenül

Feneketlen mélység húz egyre lejjebb.
Kapaszkodni haszontalan,
a sötétbe zuhanok.
Minden bizonytalan.
Sírásom visszafojtja a tudat...
hogy nincs erőm már keresni a kiutat,
s lám a kegyetlen létezés hegycsúcsára áll,
majd kimerült vágyamon nevet a halál...

És morzsáiból összekapart létem
felszisszen minden hatásra.
A könyörtelen tökély
elvárása ássa
mélységes mély gödörbe rejtve el
a reményt és a nyugalmat, így nem felel,
ha sóvárgok utána. Érzéketlen énem
az erőt is eljátssza hős szerepében...

Vergődéseimnek visszhangja sincsen.
Légüres a tér, fulladok.
Kiáltásra nincs közeg,
mégis meghalljatok...
pedig a lelkem, nézd, már meztelen.
Immár a sorsomnak oltárán szentelem,
áldozatul ez tán, mit utószor átadok.
És vezeklem mindenért, aki én vagyok...

Úgy csapok le az emberi szavakra,
mintha Égi manna volna...
Nem félve, hogy azokkal
bárki megrabolna.
Hálás hittel fogadva, hogy lehet,
közös erőnkkel elfújjuk a felleget,
mi bennem most kétséget, félelmet generál...
Mi mostanában létem árnyékára jár...

Mert jótett helyébe jót várni muszáj,

szép volt a mese egykoron...
Ám hazug hűvösébe
zár az öregtorony.
Kongó termében jobb híján magamat
bünteti egyre csak tovább az akarat.
Az ostor még nem elég véres, mi tanít.

Az üres szó még sajdul. Megront. Szétszakít.