Gyólay Karolina: Lélegzem

Ez az egész? Nem. Lélegezz!

Van még tartozás. Készen áll,
de alakja még kevergő délibáb.
A tél zord, itt tavasz arccal áll,
köd öleli sejtelmes formáját.

Jön, nem hagy el, mi reám vár.
Oldom a fojtogató kötelet, tétován.
Érzem. Tudom. Megéri,a várakozást,
küszködöm, félek, de eljön hozzám.

Nem hagyom el, és ki nem hagyom .
Nem hallgatok, áldozattá nem válok,
életem sodort, másoknak áldoztam,
egy elveszett imaként üres templomban.

Legyek magam a teremtés, és az ár,
hadd tűnjön kicsinek, az is elég talán,
lassan lépdelem a kopott küszöböket át,
ami előtt évek sorvadtak el, gyáván.

Hüvös szellő követ, megles árván,
macska gerincén a szőr borzongván,
üres házak kongnak a csendtől omolván,
szabadságom szétfolyik az utca betonján.

Taposom a sarat kopott örökségemmel,
vakon az út pislogó lámpását követem,
vér ömlik az égre, befesti a holdat,
Gyors léptem levegő után kapkodna.

Lélegzem, szenny bűze sem érdekel,
üres zsebem nem nehezedik szívemre,
hazaértem, nem kell a sötéttől félnem,
lelkem ketté vál, egy itt, a másik száll.

Apróságok, ha felhalmozódnának,
döntök, nyújtom kezem, vedd tőlem át,
kincsem bennem ragyog édes hazám,
Istenem áldd meg, életünk boldog sorsát!