Guti Csaba: Az úr és az oldalborda

Azt mondják, a nőknek nehéz, mert minden nehéz, ami vele jár az életükkel. Gyereket kell, szüljenek, mert eredendően arra teremtettek. Nem testálhatják ezt másra, mert ezt csak ők tudják, ők értik. Ám, nem elég az hozzá, fel is kell, neveljék ivadékaikat, mégpedig nem is akárhogy! Mert bizony, azok a folyton sivalkodó, örökké éhes kis valakik, akiket egykor a szívük alatt hordtak, idővel a világ dicséretére kell, váljanak, hogy a munka, amit annak idején az emberiség elkezdett, jusson valahova.
A dolog azonban nem áll meg ennyivel. Lehet az asszonynak egy gyereke, vagy akár egy szakajtóval, nem csak rájuk kell, ügyeljen, hanem az urára is, aki mint ahogy azt az élet igen sokszor előhozza, csak névlegesen az.

Mármint, hogy úr.

Mert bizony, azzal folyton történik valami. Sose tud vigyázni magára. Neki meg az van a vérében, már igen kicsi kora óta. Neki mindig meg kell mutatni, hogy ő a valaki. Neki kell a legmagasabbra felmászni a korhadt ágú körtefán, neki kell a nagyobbat köpni, a hatalmasabbat ütni, s majdan az ő foltja lesz a legkékebb is, amit cserébe kap mindezért. Aztán eltelik vele egy kis idő, akkor meg másvalami zavarodik bele a fejébe, amitől se nem lát, se nem hall, csak koslat, mint a kan kutya. Harc jár azzal is, mikor több, mikor kevesebb.

Az is ő.

A férfi, az úr.

Aztán még tovább görgeti az idő a naptárat, s a férfi helyt kell, álljon az életben. Be is áll az igába, húzza, cibálja a jármot. Első erejéből majd szétszaggatja vele a világot, annyira dolgozik.
Aztán elfárad, de nem a teste, mert az még erős, s acélos minden izma. Hanem a lelke az, ami pihenőt kér. Az bizony, nagyon el tud nyűni a napi robotban, nagyon el tud vásni az egyhangúságban.
Ilyenkor van az, hogy a férfi ki akar szakadni mindebből, ha egy napra, hát egy napra, ha nem lehet többre, csupán egy bőségesen átmulatott éjszakára.

S meg is teszi.

Kiszakad.

Félrelöki a jármot, még tipor is rajta egyet.

Leköpi, mintha az életére törő ellensége volna az.

Jól teszi.

Aztán elfordul, s átmulat egy teljes éjszakát, majd, amikor ezzel végez, olyan állapotba kerül, hogy még a tulajdon édesanyját sem ismeri meg. Közben történik vele ez és az, hogy majdan másnap, amikor megint csak nem e világi állapotban próbál magára találni, nem igen sikerül neki az.

Gondolkodik erősen, de az előző éjszaka emléke olyan neki, mintha egy feneketlen kútba esett volna bele. Bármerre néz is, teljes a sötétség mindenütt.

Aztán rátör mindenféle.

Egyre csak gyűlik a savanyú nyál a szájában, a gyomra háborog, s a világ olykor megremeg körülötte. Meg kell, hogy fogódzkodjon, hogy ne szédüljön el végleg. Bizony, ez az egykor magasztos emberpéldány ezúttal igen siralmas látványt nyújt. Nem is mer tükörbe nézni, tudja, sok öröme nem volna benne. Amúgy is hiábavalóság az egy férfiembernek, önmaga tükörképére pislogni.

Hanem az asszony! Az végignéz rajta! Egyszer-kétszer, ki tudja hányszor? S minden egyes pillantásnál a szeme szigorúbb lesz, a ráncok elmélyülnek karakteres arcán, s a száját oly pengevékonyra feszíti, hogy már-már üveget lehetne vágni az élével. Hanem aztán egyszer csak összegyűlik benne valami, s amikor már annyi van belőle, hogy kifele kell borogatni a szervezetéből, hogy ne menjen a tulajdon elméjére, akkor nyitja ki ismét a száját.

Nem mond azzal sokat, s nem is köszöni meg azt a férfi, mert bizony az asszony csak kérdez, egyre csak kérdez, mindent tudni akar. Kérdései olyanok, mint a szikra, pattognak, s égetnek, ahol földet érnek. S mintha ez még nem volna elég, olykor megtámogatja egy-két aprósággal, hogy a férje, az ura jobban szoruljon. Egyszóval, semmi szemérmesség nincsen benne. Ekképpen teszi ezt;

– Hun voltál az este? De az igazat mondd! Mennyit ittál? Ne hazudj! Mibűl volt rávaló? A nyakad nyúljon meg! Volt bőr a képeden úgy hazatámolyogni az egész falun keresztül, mint az albán szamár? Te, te, te szégyentelen!

Így, és ehhez hasonló rigmusokkal biztatja férjurát az asszony, aki ha akarna, se tudna válaszolni, mert az asszony nyelve úgy csitteg-csattog, mint a karikás. Az ember olyan, mint a néma ruca, csak nyeli a levegőt szaporán, de szóhoz nem jut egy kicsit sem, bár lehet, hogy így még előnyére is válik a dolog. Annyit érez még, hogy elveresedik a képe, s, hogy ott, azon a törött deszkájú dikón, ahova az este leheveredett részegségében, egyre csak megy összefele a termete a szégyentől. Eszébe se jutnak az esti cimborák, akikkel oly lelkesen dalolta azokat a cifra nótákat, amiket itthon sose lehet, mert az asszony szól értük.

Meg aztán más se nagyon foglalkoztatja. Az főleg nem, hogy ő a teremtés koronája, akit az Isten legelébb megalkotott. Az asszony meg csak egy kicsi darab belőle, csupán egy hitvány oldalborda.

Hogy is tolakodhatna ilyesmi az esze járásába, amikor így sarokba van szorítva? Úgy érzi, levegőt alig kap, mert ez a sok keserves kérdés, meg vád szinte mángorlóként szorítja kifelel belőle az életet.

De az asszony nem hagyja abba. Az csak mondja egyre csak, nem érzi magát oldalbordának, ahogyan az ura se tündököl előtte a teremtés koronájaként. Ő csak a férje mulatozástól nem akárhogyan elnyűtt ábrázatát látja, s ruházatának teljesen üres zsebeit. Utóbbi annál inkább belemar, mivelhogy a havi apanázst a férj még nem folyósította a munkáskabát felső zsebéből az ő otthonkájának az oldalsó zsebébe.

Ez igen hátrányosan érinti.

Erre mondtam én az elején, hogy mindegy, hogy az asszony hány fiókát reptet ki a családi fészekből, egy gyereke mindig a nyakán marad, aki történetesen nem más, mint a férj. S az asszony vigyázhat az urára, ha kell, ha nem, mert aztán, ha egyszer is nem jól vigyáz, akkor odavan a jókedv. Ebből következően, ha az övé odavan, akkor sokáig a férj sem vigyoroghat. Ezt a törvényszerűséget tapasztalja meg ez az ember is, aki mindenféle színben játszik immár, az asszony mégsem ereszt a szorításon. Hogy valamiképpen mégis kibírja a dolgot, ha testben nem is, lélekben visszaoson a tegnapi örömeinek színhelyére, történetesen az "Asztaldöngető" elnevezésű helyi kulturális helyiségbe, ahol azt az igen sok szeszes italt felettébb rövid idő alatt elfogyasztotta.

"Micsoda este volt!" – vidul fel egy pillanatra, s eszébe jut a nóta is, amit oly sokszor elénekeltek.

"Mikor az életem lejtőre került!" – szomorú, de jogosan pengő sóhajtás volt, s ahogyan pár órával előtte, ismét elmereng ezen. Bizony, voltak pontok az életében, amire ez a bizonyos lejtő datálható. Ami azonban közös volt mindebben, az az asszony személye.

Az ember elmélázik ezen, majd még egy kicsit tovább. Aztán arra jut, hogy most már bizonyos, hogy az asszony a hibás mindebben. Ránéz a szebbik felére, az acsarog, szinte már a nyála is folyik. Az ember elhatározása megszilárdul. Lám, mégis csak ő a teremtés koronája, aki felelős és súlyos kérdésekben döntést hoz.

Gondolatát rövidesen tettek követik.

S már ugrik is fel, mintha soha semmi baja nem lett volna, s csak szalad, csak szalad kifele a kiskapun.

Hogy hova?

Maga sem tudja.

Dehogynem!

Egyenesen a remélt szabadulása felé, amit igazából nem is nehéz eltéveszteni, mert az mindenütt ott van, ahol az asszony nincs.

A baj csak az, hogy az asszony követi. Termetét meghazudtolóan kimondottan sebesen.

S a férjet szapulja nem apró módon. Szitkozódik rettentően, majd az ól sarkánál felkapja a moslékkavaró fát, hogy azzal vegyen elégtételt az őt ért sérelmeken.

Meg is teszi.

Porzik az ember háta, mint viharban a sivatag.

Csak úgy nyög belé.

Az üldözés azonban nem marad abba, sőt, még vérmesebb tempót vesz.

Kiérnek az utcára.

Az ember ereje fogyóban.

Lassul, mert nem bírja tüdővel.

Még többet kap, hát utolsó erejéből megint felveszi a nyúlcipőt.

Az asszonyon ring a hús, de mintha mindennap edzené a testét, fel se veszi azt a kis futást. Csak üti a férjét, s már egy kicsit sem bánja, mit szól az utca, a falu, s talán az egész világ.

Kacagnak körülötte, meg se hallja. Amúgy meg, ma ők kacagnak, holnap lehet, ő kacag rajtuk.

Ennyi csak.

Elérik a kocsmát.

Az "Asztaldöngetőt".

A cimborák mind ott könyökölnek a kerítésen, de egyik sem kel az ember segítségére, tán még uszítják is az asszonyt.

A férfi így hát még mindig kénytelen tovább szaladni, pedig a nyelve már túlontúl kint csüng.

Aztán egyszer hirtelen csak megbékél.

Mintha megvilágosodott volna.

Nem akar már tovább futni.

Nem akar már tovább menekülni.

Tudja biztos, nem szaladhat örökké. Befordul hát a kiskapun, s ahogy előző este részegségében, úgy most is lerogyik a kicsi dikó törött deszkájára.

Szuszog, jár az oldala, mint a harmonika.

Fektében még egyszer felnéz.

Csak azt látja, hogy az asszony keze ütésre lendül, majd végre ráborul a fejére az enyhet adó sötétség.

***

Ébred, amikor ébred.

Kinyitja a szemét, fáj a dereka piszkosul, elaludta a csupasz deszkán.

– Miért is fekszek én itt? – teszi fel magának a kérdést, aztán egyszerre rohanja le a másnaposság minden kínja.

Megért mindent.

Egyebe nem fáj. Ennek lehet örülni. Azért mégis megtapogatja magát. Minden rendben.

– Tehát minden csak álom volt! – gondolja nagyot sóhajtva, közben elkönyveli, hogy mégis csak szép az élet.

Aztán nyögve megfordul.

A szeme rögvest kikerekedik, úgy érzi magát, mintha jeges vízzel borították volna nyakon.

Az asszony ugyanis ott áll előtte.

A tartása kemény, a nézése szigorú, a ráncai mélyek, a szája pengevékony.

Őt nézi igen erősen, s már szólna is, de az ember rögvest leinti.

Le, abban a pillanatban. Nocsak! Hát mégis csak ő hordja a nadrágszíjat! Ő mondja meg, mi hogy legyen.

De van valami a tekintetében. Erős ember nem úgy néz körbe magán.

A férfi csendesen feláll, elhagyatottan kibotorkál az ól mellé, ott felveszi a moslékkavarót, majd visszamegy, de akkor alig van már benne élet. Végül leül az asszonnyal szemben, s annak kezébe adja a nem túl becses szerszámot.

Nagyot sóhajt.

Legyen, ahogyan lennie kell! Inkább essenek túl rajta mindjárt, de futni egy kicsit sincs kedve.