Gebhardt Nóra: Elmém börtöne

Börtönben élek, saját elmém börtönében
Nem tudok kiszabadulni
S ragyogni a fényben
Fogva tart a valóság
Vagy ez csak egy rémálom?
Hogy vége legyen, egyre csak azt várom
Mintha magamat kívülről szemlélném
Mintha nem is az én életemet élném
Fojtogat a sírás

De már az sem megy

Lelkem szüntelenül csak szenved

Nem vagyok szabad.

Ó, hogyan is lehetnék?

Nem vagyok más, csak egy játékhoz kellék

Az élet csúf játékához, mit velem űz
S hiába van bennem mindent elsöprő tűz
Elmém fogva tart s nem enged
Szívem emiatt szenved
Hiába a tavasz, a nyíló virágok illata
A friss fű s fákon zöldellő lombkorona
Csicsergő madarak repülő hada
Naplemente csillogó aranya
Szívemben sötétség honol
S egyszer majd talán valamikor
Szabad lehetek én is, mint a madár
Nem lesz akadály s határ
Szállhatok a széllel szivárvány felett
De most még elmém börtöne nem ereszt.