Fehér Zsolt Attila: Szégyellem…

Szégyellem a világ rothadó valóját,
A szeretet elsüllyedő roncs hajóját,
A mindenség felett úrrá nőtt bankókat,
Az emberek alól kirúgott mankókat.

Szégyellem a világ eltorzult eszméit,
A bombaként pusztító gyilkos leckéit,
A mindenre elszánt és zsarnok terveket,
Az életet meggyötrő súlyos perceket.

Szégyellem biz azt is, ki jómagam vagyok,
A telefont nyomkodó romló alakot,
A sorba beállt, megvezetett illetőt,
Az embert, ki csak kapkodja a levegőt!

Szégyellem, hogy e világ nem lehet hazám,
A másodperceket az idő ravaszán,
A pillanat súlyát, mi könnyeken halad,
Az egyértelmű tényt: itt senki sem szabad!

Szégyellem, hogy soha nem nézünk magunkba,
A reményt, mi a vágyainknak hazugja,
A fájdalmat, mely érző szíveket feszít,
Az érzést, hogy ki szeret szenvedve veszít!