Fábián Krisztina: Tizenhárom
Fenn, az emeleten, a padlót szívfacsaró üresség nőtte be, mely először csak foltokban ütötte fel a fejét, később összefüggő takaróvá burjánzott. A helyiségeket bebotorkáló lépéseidet láthatatlan lábnyomok őrzik. Fenn, az emeleten az ajtótól jobbra lévő polcon sütőformák sorakoznak, mint fecskék a villanydróton nyár végén. Pedig itt se nyár, se ősz, se búcsú nem töri meg a megpihent idő csöndjét. Fenn, az emeleten távolléted kínoz, míg lenn a vágy, hogy feltámolyogjon a lelkem.
Fenn, az emeleten, a kihűlt előszoba végén míves tükör trónol. Belenézek, ám hiába kereslek, nem te nézel vissza rám, csak a hasonlóság, ami arcomat lágyítja és mosolyod emléke szelidíti megtört vonásaimat. A fogasra vetett kabát talán még rejtegeti tested melegét, de már sejti, hogy jelenléte okafogyottá vált. Alatta esernyő, fekete, ami eltakar részvétet, gyászolókat, elfed könnyeket. Fenn, az emeleten szilárd csönd fogad, és a bőrömön árnyékod sötét leheletét érzem.
Fenn, az emeleten, a konyhában egy virág pimaszul dacol az elmúlással, pedig már hetek, jobban mondva hónapok teltek el azóta, hogy utoljára gyönyörködtél bennük. Vaníliafelhőn úszó nevetések és az unokák csintalankodásának hiánya tölti be a helyiséget. A középen terpeszkedő étkezőasztal kettészeli a konyhát; jobbra csipkerózsikaálom, balra napelemes műanyag kutya bólogat, jobb kedvre akar deríteni, de csak poros. Szintén bal oldalon a kínai rádió, ami ugyanúgy dalolna, mint júliusban, ha bekapcsolnám. Az asztalon számítógép, benne hallgat a világ, és mozdulatlan.
Fenn, az emeleten nem vagyok otthon, kicsit szégyellem is, hogy fellopódzom, mint egy kukkoló, aki kíváncsian leselkedik az idegenül ismerős érzések után. Vendég vagyok, a múlt vendége, amikor még minden nagyon... de leginkább vidám volt. Néhány hónapja még csupán tizenhárom lépcsőfok választotta el világainkat, amelyek gyakran összefonódva művelték az életet. Ma már nem tudom a lépcsőfokok számát. Fenn, az emeleten, a fürdőszobában, a mosdó mellett lógó törölköző finom kezeid érintését őrzi, de a parányi helyiség levendulás légfrissítője sem képes már elűzni a gyász szagát.
Fenn, az emeleten, az ablakon kifelé leskelődök, előttem hever a világ, ahogy te láttad, s ahogy majd talán egyszer én is. Itt állok a levegő nélküli szoba tolongó érzelmeinek sűrűjében, miközben a meglesettek értetlenül bámulnak vissza rám. A hálószobádban a pufók Buddha mellett vigyorgó, csipkés ruhába bújt angyal feszít, egyik karja letört, de hiába mondtam, hogy egyik sem hoz szerencsét, te mindent megőriztél, kivéve az életedet. A szobát belakó fekhely még hazudja, hogy történnek rajta álmok, de az ágyneműt már elpakoltam, hiszen a te ágyad már mélyen van, nem fenn, az emeleten.