Dina Thomas: A folyó

Éjfél felé járt, amikor Lior a túlórázás után végre elszabadult a munkából. A feltámadt szél záporként zúdította a nyakába a színpompás őszi leveleket, miközben a kecsesen ívelő folyó mentén ballagott hazafelé. Ahogy kinyitotta az ingje gallérjának gombját, enyhült a munka okozta nyomás. Mélyet lélegzett a friss hideg levegőből, és egy pillanatra a szemét is behunyta menet közben, átadva magát a közelgő hosszúhétvége gondolatának. Fülében ott bömbölt a rádió, hogy ne akarjon a fáradtságtól menet közben bealudni.

– Hé, nincs egy kis apród? – szólította meg egy idős férfi a rozoga padról, ami előtt Lior épp elhaladt. Intett felé, így Lior megtorpant, és kirántotta a fülhallgatót a füleiből.

– Tessék? – kérdezett vissza értetlenül.

– Szánj meg egy kis apróval! Éhes vagyok.

Lior egy pillanatra vonakodott, de végül mégis előhalászta pénztárcáját a táskájából. A fáradtságtól általában paranoiás gondolatai támadtak. Ezúttal azt képzelte, a férfi társai mindjárt előugranak valamelyik bokor mögül, hogy kifosszák. Még körbe is pillantott, a gyéren megvilágított rakparti úton, de nem látott gyanús alakokat. Találomra kiemelt egy kék papírpénzt a tárcájából, majd isten áldásával a vállain tovább haladt.

Ahogy a hangos zene újra kizárta a sötét külvilágot, Lior a szerelőnél várakozó autójára gondolt. Csak jövőhéten mehet érte, addig pedig kénytelen busszal hazajárni. Most is csak az éjszakai járattal mehet, ami ráadásul jó messze áll meg Lior munkahelyétől.

Dús növényzet mellett haladt el. Ismeretlen eredetű szag áradt az egyik bokorból. Fintorogva kereste a sötétben a bűz forrását. Vetett még egy utolsó pillantást a csendesen zúgó folyóra, és a felette átívelő hídra, mielőtt belépett volna a halványan derengő alagútba. Tekintete végigfutott a híd korlátjának mentén, amikor közép tájt egy sötét folt törte meg a rácsok mintáját.

Lior teljes lelki nyugalommal lépett be az alagútba, amikor néhány lépés után megtorpant és visszafordult. Nem volt benne biztos, hogy a fáradtság miatt képzelgett, vagy tényleg állt valaki a híd korlátján kívül?

A híd sárga lámpája, egy emberi alakra vetült. Hosszú, vörös hajtincseit lobogtatta az őszi szél, ahogy a lány kinyújtott karokkal, előre dőlve hajolt a folyó vize fölé. Mintha félelmet nem ismerve, a repülést akarná imitálni. Lior ismételten kihúzta a füleiből a fülhallgatót. Már épp megindult volna a hídra vezető lépcső felé, amikor a lány elengedte a korlátot, és lezuhant. A halk csobbanás hangját, távoli kutyaugatás kísérte. Lior idegességtől ügyetlenkedve próbálta kihalászni a zsebéből a mobilját, hogy segítséget hívjon, amikor a folyó rémülten sikoltott.

Lior futva indult visszafelé, követve a folyó sebes irányát. Látta a felszín felett sodródó vörös hajkoronát, ami végül már csak egy sötét, elszabadult bójának tűnt. Lior a parton hamar lefutotta a lányt, majd átgázolt a bokrokon, és leereszkedett a csúszós gáton a sziklás parthoz. Ott ledobta a táskáját, kibújt a kabátjából és a cipőjéből, majd begázolt a hideg, uszadékos vízbe.

Miután a hideg víz szinte azonnal felébresztette a fáradt elméjét, azon gondolkodott, hogy pontosan miért ugrott a lány után? Csak jelentenie kellett volna a hatóságoknál az esetet és legfeljebb a part mentén követni a lányt. Ő viszont ehelyett, képes volt a saját életét kockára tenni. Mire azonban ráeszmélt, hogy ostobaságot tett, már nem volt visszaút. A folyó sodrása őt is magával ragadta, egyre távolabb húzva a biztonságot nyújtó parttól.
Lior a sodrással megegyező irányban kezdett úszni, próbálva utolérni a part felé igyekvő lányt.

– Segítség! – nyöszörgött erőtlenül a lány, amikor Liornak sikerült megközelítenie. Ő is hamar kimerült. A hidegtől a végtagjai fájdalmasan zsibbadni kezdtek. Volt, hogy úgy érezte, a folyó, mint egy hatalmas szörnyeteg, le akarja tépni a karját. Lior teste küzdött az életben maradásért, miközben elméje csak arra összpontosított, hogy el tudja kapni a lányt.

Hiába dolgoztatta testét az adrenalin, hamar elfáradt. Mikor végre sikerült megragadnia a lány karját, már a mellkasára is súlyos nyomás nehezedett. Küzdenie kellett minden egyes lélegzetvételért.

Ahogy a lány megérezte Lior karjának szorítását, ernyedt testtel engedte, hogy a fiú kievickéljen vele a partra. Csak a vacogó sírása jelezte, hogy még nem vesztette el az eszméletét.

Kavicsos partszakaszon értek partot, kilométerekkel távolabb a hídtól. Lior halkan jajgatott a fájdalomtól, a lány meg csak sírt szüntelen.

– Azt hittem, meghalok – zihált Lior, és reszketve kibújt az ingjéből. Nem volt képes gondolkodni. A hideg víz az elméjét is megfagyasztotta.

– Én is! – zokogott a lány.

– Akkor minek ugrottál be?! – rivallt rá Lior. Az emeltebb hangnemtől, a lány hangosan felzokogott.

– Nem akartam beugrani!

– Akkor miért másztál át az éjszaka közepén a híd korlátján?!

– Mert alvajáró vagyok! – válaszolta hisztérikusan a lány, és újra zokogásban tört ki.

Lior először nem akart hinni neki. Még átkozta is magában amiért hazudik, de aztán hamar rájött, hogy vagy tényleg igazat mond, vagy csak a félre sikerült öngyilkossági kísérlete döbbentette rá, milyen drága és értékes az élet.

– Állj fel! – szedte össze magát Lior, és felrántotta a lányt a hideg talajról. – Induljunk el visszafelé. A hídnál van a táskám. Hívok segítséget!

– Miért? Nem hívtál mielőtt utánam ugrottál volna?

A lány szavait kísérve, Liort arcon csapta a hideg szél. Kezdett egyre dühösebb lenni. Nem is szólt többet, csak megindult a híd felé.

– Köszönöm, hogy megmentettél! – zárkózott fel mellé a lány kisvártatva. Lior válasz helyett csak hümmögött. – Te vagy az őrangyalom!

– Nem vagyok angyal. Iszonyú nagy szerencsénk volt, nem tudom mennyire fogtad fel. A híd nem volt magas, azért élted túl az esést, és szerencsére itt a sodrás enyhébb a fenti gát miatt – magyarázta Lior, és inkább elhallgatott. Nehezére esett most a beszéd. A mellkasában továbbra is érezte a nyomást. A szíve dübörögve pumpálta a vérét. Azt hitte menten elájul, de valahogy mégis sikerült talpon maradnia.

– Hé! – egy férfi közeledett feléjük futva, kezében Lior hátrahagyott holmijával. – Ébredj fel!

– Tessék? – értetlenkedett Lior.

A következő pillanatban valaki durván vállon bökte. Lior felriadt. Odakint már kezdett világosodni az égalja. Az ablakon át, fagyos szél szökött be a helységbe. Lior még a munkahelyén volt. Elaludt az irodában. Álmában maga alá húzta a számítógép billentyűzetét, több oldalnyi értelmetlen szöveget gépelve a megnyitott dokumentumba.

– Egész éjjel bent voltál? – kérdezte Anita.

– Itt ragadtam a vihar miatt – felelte Lior. Lassan tért magához a rémálomból.

– Hozzak neked egy kávét? – kérdezte kedvesen Anita.

– Igen. Köszönöm! – motyogta Lior, és figyelte a lány távolodó lépteire lágyan lengedező vörös hajfürtöket.