Czapp Enikő: Csukott ajtó, csukott ablak

Szűz Mária az olajzöld, szárnyas ajtóra szögezett kis fotón ugyanúgy mosolygott rá, mint eddig, de nem hitt neki. Érezte, hogy baj van. Nem szólt a cselló, nem volt mozgás, a kopogtatására sem érkezett válaszként a come in lendületes, erős kiáltása. Megpróbálta még néhányszor, majd kilépett a körfolyosóra. Megkocogtatta az ablakokat is. Semmi. Visszament ajtóhoz.

Talán nincs itthon. Elment valahová, gondolta Kata.

Elővette a mobilját, hívta a férfit. Ha felveszi, megnyugodhat, csak nevet majd rossz előérzetén. A lélegzete is elállt, ahogy a telefon csörgését meghallotta a lakásból.

Valahogy be kell jutnom, ez volt az egyetlen gondolata, de kulcsa már nem volt a lakáshoz. Felhívta a volt feleséget, Ilonát.

– Ha jól emlékszem, van pótkulcs Aniéknál, a szomszédban. Ha nincsenek otthon, hívj vissza és odamegyek – mondta Ilona.

Átrohant. Volt kulcs, odaadták. Az ajtó előtt állt, újra. A keze remegett. Nem találta a kulcslyukat. Kínlódott, hosszú másodperceken át. Belépett. Sötét volt, de a folyosóról bevilágító fényben látta, hogy a férfi mobiljával a kezében, hanyatt fekszik az ágyon. Köszönésére nem jött válasz.

Alszik, gondolta.

Mellé ült, megsimogatta a homlokát. Hidegnek érezte. Szólította megint. Nem felelt. Megpróbálta megmozdítani. Előbb finoman, ép, csak érintve, majd erősebben s. Csend, és mozdulatlanság. Visszament az ajtóhoz, fölkapcsolta a villanyt. Újra az ágyhoz lépett. Akkor vette észre, hogy a férfi nyitott szemmel fekszik.

– Ez nem lehet! – kiáltott föl.

Alig három órája beszéltek. Robert hívta.

– Én lenni nagyon rosszul, nem tudom, mi baj velem. Át tudsz jönni hozzám?

– Nem, sajnos, Debrecenben vagyok, egy barátom temetésén voltam. Már a vonatomra várok, az állomáson. Hallod? Ez az én InterCitym hangja. Mindjárt fölszállok, és hívom a lányaimat, hogy nem érek haza, mikorra megígértem. Hozzád megyek először. Jó így?

– Igen. Ez jó nekem. Gyere, gyorsan.

Fölszállt a vonatra, hívta a lányokat. Utána szinte azonnal elaludt. Csodálkozott, hogy épp Szolnokon ébredt fel. Itt született és élt néhány évet Robert anyja, mielőtt az egész család kitelepült volna Amerikába. Éber lett. Várta, hogy Ferihegyre érkezzen és hívja a férfit, mindjárt odaér, megy, szüksége van-e valamire, mert akkor útközben a kisboltban megveszi. A férfi nem vette fel a telefont. Azóta van ez a rossz érzés benne. Vagy már előbb? Igen. Már reggel óta indokolatlanul feszült, hogy elkésik, el fog késni valahonnan.

Közel hajolt hozzá, hogy megnézze lélegzik-e, de csak saját zihálását hallotta. Akkor lépett be a szomszédasszony és a férje.

− Ani de jó, hogy itt vagy, gyere gyorsan, nem hallom Robert lélegzetét.

Ani fölé hajolt, hallgatózott, fejével lassan nemet intett.

− Nem lélegzik szerintem – mondta, az asztalról felvett egy kis tükröt, Robert orra elé tartotta. Pára nélkül maradt.

– Jaj! – sikítottak fel, szinte egyszerre. Kata az ágy mellé rogyott. Remegett. De nem volt idő erre, intézkedni kellett, azonnal. Hátha lehet még valamit tenni. Ani segítségével lábra állt, a zsebébe nyúlt, elővette a mobilját, hívta a mentőket. Hamar megérkeztek. Egy negyed óra sem telt el.

– Meghalt − mondta a mentőorvos, ahogy megvizsgálta.

− Ne mondjon ilyet, doktor úr! Lehetetlen! Kérem, próbálja meg újra éleszteni – könyörgött Kata, sírva.

− Sajnos, késő. Már semmit nem tehetek. A halál három órával ezelőtt állt be. Délután három körül. Hat óra húsz volt. A mentősök és Aniék is elmentek. Egyedül maradt. Ült döbbent mozdulatlansággal a halott mellett. Kezébe vette a férfi telefonját. Ránézett. Kijelzőjén a fia, Attila neve volt beütve, de nem beszéltek. Már nem tudta elindítani a hívást. Kata fejében gyorsan összeállt a kép. A telefont is visszaejtette. Az élete része akartam lenni, gondolta. A halálát adta nekem.

Majdnem három évig voltak együtt úgy, hogy mégsem. Robert nem volt szerelmes belé. Kedvelte, talán még örült is neki, de semmit nem tett a kapcsolatért. Csak elfogadta, hogy létezik, megy hozzá. Ezért másfél éve szakított vele. Aztán egy év múlva, szeptemberben újra megkereste a férfit. Öt hónapja ennek. Robert úgy fogadta, mintha tegnap ment volna el. Órákon át nevettek, kávéztak, dohányoztak. A szíve már nyugodt volt. Nem kalimpált, nem vert sebesen. Nem érzett semmit, ahogy az asztálnál ült, és nézte a férfit. Megkönnyebbült. Elmúlt a szerelem. Egy jó barátot látott. Egy embert, akit szeret. Akinek imádja hallani a nevetését, és a csellója hangját. Nem érezte, hogy ki kellene törölni az életéből. Átrendeződött a kapcsolatuk. Mi lenne most vele, ha még mindig szerelmes lenne?

Nem volt még halott mellett. Fogalma nem volt, mit kell csinálni. Nem félt. Valahogy azt érezte, Robert lát mindent, csak szólni nem tud. Lelke ott lebeg a szobában, a közelében. Szinte tapintotta. Olyan közel voltak egymáshoz, mint még sosem. Mégsem merült bele ebbe az eddig soha nem tapasztalt különös érzékelésbe. Egyedül ő van itt, aki él, és cselekvőképes. Mindent megtesz, amit muszáj, és ami lehetséges. Felébredt benne ősei tudása. Nem is sejtette eddig, hogy létezik, most hirtelen közel került ehhez. Ösztönösen érezte, a testből elszálló lelket segíteni kell, hogy könnyű legyen az útja. Ezt mindennél fontosabbnak tartotta. Felállt az ágyról, ment szobáról, szobára. Kinyitott minden ablakot, letakart minden tükröt. Gyertyát gyújtott, takarítani kezdett. Belépett a fürdőszobába, látta, ég a gázláng. Csodálkozott, sosem égett. Robert vigyázott minden fillérre. Csak a zuhanyzásokhoz és mosásokhoz gyújtotta meg. Aztán a kivezető csövet tele tömködte törölközőkkel, hogy ne jöjjön be a kéményen át a hideg levegő. A kád félig volt vízzel. Belenyúlt, langyos vizet érzett.

Fürdeni akart? Vagy meg is fürdött? Nem értette. Simogatta a vizet. Könnyű volt, és tiszta. Testetlen. Nem eresztem ki, este majd megfürdök. Kiengedek egy kicsit belőle és felengedem meleggel. Itt alszom. Muszáj kitakarítanom. Itt maradok, akkor is, amikor majd elviszik. Elköszönök tőle. Ő már szabad. Nekem is szabadnak kell lennem, gondolta.

Visszaült Robert mellé. Simogatta, ölelte. Megszagolta a testét, amit annyira szeretett régen. Robert sosem használt sprayt. Parfümöt meg egyáltalán nem. Testszaga volt. Néha babaszappan illatával, máskor sült olaj szagával keveredett. Nem érzett még ilyet sosem férfin. Egész testében elgyengítette, eszét vesztve vágyott rá. Ágyba sem kellett bújni ahhoz, hogy boldog legyen, elég volt csak hozzá érni, szagolni. Néhány percre visszacsúszott a múltba. A szerelmes éjszakákhoz, a kezdethez. Nehezére esett visszajönni, megtette mégis. Az asztalhoz lépett, felhívta a halottkémet és a halottszállítókat. A tűzhely szélén észrevette a férfi kedvenc kávéscsészéjét. Kihűlt kávé volt benne. Szájához vette, kortyolt egyet. Ajkával körbe-körbe tapogatta a szegélyt, kereste a nikotinos leheletet. Újra mellé ült, elvette mellőle a mobilját. Sorra kikereste a névjegyzékben a családtagokat és felhívta őket, hogy elmondja, Robert meghalt. Ő találta meg. Legelőször a külföldön élő nagyfiát, utána a volt feleséget, az anyóst, majd a barceloniai barátokat és a saját gyerekeit. A közel levőket kérte, jöjjenek, legyenek mind együtt, köszönjenek el tőle, mielőtt elviszik.

Másfél órán belül mindenki megérkezett. Nézték az ágyon fekvő Robertet, Katának úgy tűnt, mintha mosolyogna. Sehogy sem jött, hogy elhiggyék, egy-két óra és nem látják többet. Vége. A gyerekek felkuporodtak az ágyra. Mind köré ültek. Valahol mindenki érintette a lassan hűlő testet. Majd megfogták egymás kezét, kört formáltak körülötte, és imádkoztak. Robert sokszor megnevette őket. Erre is emlékeztek. Mindenki elmesélt egy vicces történet, amit vele élt át. Nevettek és sírtak egyszerre. Kata elmondta mindenkinek, hogy Robert előbb őt hívta fel, utána Attilát akarta elérni. Ott volt a kijelzőn a fia neve, de már nem tudta megnyomni a hívás gombot.

– Ha hívta volna, sem hallja meg – mondta Ilona. – Nem volt nála a telefonja. A szobájában hagyta, míg a földszinten csellózott. Mellé ültem, és felvettem, hogy hétvégén majd lejátsszuk Robertnek, de más sohasem hallhatja.

– Hallotta, szerintem – válaszolt Kata. – Nem olyan szerintetek, mintha Attila csellójának a hangja kísérte volna az átkelését? Mennyire szép ez! Pesten haldoklik egy csellós, és Budán egy cselló énekel.

Fél tizenegy felé mindenki elment. Ilona magával vitte Kata gyerekeit is. Újra egyedül maradt Roberttel. Várta a halottkémet, a halottszállítókat, és az éjszakát, hogy megfürödjön végre, és lefeküdhessen.

Háromnegyed tizenegykor érkeztek a halottszállítók. Kimért udvariassággal beszéltek, a részvét legkisebb jele nélkül. Rezzenéstelen arcukon semmi nem látszott Csak tették rutinosan a dolgukat. Szétnyitottak egy ágyat. A kipattintott lábak bántó hangossággal értek földet. Elővettek egy nejlon zsákot, és egyetlen mozdulattal széthúzták a cipzárt. Felkapták az ágyról Robert testét. Ordíthatnékja támadt. Nem érhettek hozzá! Így nem, magában kiáltott. A hordágyhoz léptek a testtel, és bedobták a zsákba. Ennyi az élet, és annak szentsége, döbbent rá. Behúzták a cipzárt. Köszöntek, elmentek.

Üres lett mindent. Bement a fürdőszobába, meleg vizet engedett. Belépett a kádba, teste elernyedt. Hagyta, hogy a forró víz maga alá temesse, ringassa ide-oda. Majdnem elaludt. Kábultan lépett ki. Felfoghatatlan volt minden. Talán tényleg csak álmodik, és reggel, ha fölébred, a konyhában kávé illata, és cigaretta füstje várja. Nem arra az ágyra feküdt, ahol Robert meghalt. A galériát választotta. Magasban akart lenni, felette az egésznek. A lehető legközelebb Istenhez és a férfihez. Megágyazott, lefeküdt, elaludt és másnap felébredt.

Öt nappal később a kórházból hívták. Robert szénmonoxidmérgezésben halt meg, mondta az orvos. Egy szervének sem volt semmi baja. Megdöbbent. Ő él. Hogy lehet, hogy ugyanabban a lakásban meghal az egyik és a másik nem? Mégiscsak van végzet? Az sem véletlen, az is az életünk része, ahogy meghalunk?

Robert elmúlt hatvan. Háromszor nősült és vált el. A cselló volt az örök szerelem. Egy nő sem volt képes ezt elfogadni sokáig. A valódi hangot kereste. Órákat bíbelődött minden nap a hangszer lelkével. Csiszolta, simogatta, kenegette, papír fecnikkel, gyufaszálakkal spékelte körbe. És ha az a hang szólt végre, amit belül hallott, mindenről megfeledkezett. Játszott a csukott ablakok mögött, fojtogató levegőtlenségben, reggeltől estig. Egyedül a gyerekeinek volt hely a hangszer mellett. Utolsó válása után miattuk jött el Barcelonából. Őket választotta saját élete, a barátok, és a siker helyett.

Élt idegenben, idegenként. Kapcsolatok nélkül, egy lakás falai közé zárva. Senki nem hallotta szíve és csellója éterien tiszta, különös dallamait. Nem számított neki. Teljesnek érezte az életét. Szabadnak látszott, szabadságra vágyott. Mintha nem lett volna szabad. Fogva tartotta a múltja. Az első szerelem, az orvosira járó lány, aki kezei között halt meg. Nem vette észre, hogy kizárja a kintet, a levegőt, az őt is hívogató éltető Lelket.