Bozár Anita: Hazafelé
A reggeli város minden alkalommal elvarázsol. Szeretem az ébredező napsugarat, mely arany fénnyel ragyogja be az épületeket, az utcákat. A sarki kávézóból árad a frissen főzött kávé illata, a pékségben pedig már készül a ropogós kenyér. Minden illat külön történetet mesél. Különösen kedves számomra a park káprázatos hársfája. Apró virágai, mint apró tündérek, bársonyosan átölelnek és hazáig kísérnek. Ilyenkor minden olyan csendes és nyugodt. Még alig bújt ki a takaró alól és éppen nyújtózkodik az élet.
Ma reggel is a szokásos utunkat járjuk legjobb négylábú barátommal, Macival. Ezek csak a mi közös pillanataink. Együtt élvezzük a kora reggeli csendet, nincs senki más csak ő és én, nincs múlt és jövő, csak a jelen. A legtisztább barátság a miénk, bizalom, szeretet, hűség. Így indítjuk minden napunkat, így lesz ünnep minden hétköznap.
Otthon friss vajas kiflivel és forró teával kezdem a napi teendőket. Nem munka ez, hiszen minden percét élvezem. Az első könyvem óriási siker volt, ezért izgatottan várja a kiadó a második regényemet. Amikor így indul a napom, csak úgy pörögnek a betűk, a szavak, a mondatok. Szereplőim saját életet élnek, izgalmas kalandokba keverednek, és már tudom, hogy nem mindennapi befejezéssel fogom meglepni az olvasóimat. Szabadon szállnak a gondolataim, képzeletem messzi tájakra repít, ötleteim táncra kelnek a papíron. Alig várom, hogy mások is olvashassák a történetemet! Hiszek abban, hogy a szavaknak óriási erejük van, képesek forradalmakat kirobbantani, empátiát kelteni, átalakításra ösztönözni. Az alkotás a világ befolyásolásának szabadsága a szavak segítségével. Lehetőség, hogy átlépjem a határokat, kapcsolatba lépjek az olvasókkal és nyomot hagyjak a világban…
Megcsörren az ébresztőóra... A legszebb álmomból riaszt fel éles hangjával. Egy újabb hétfő, egy újabb hét. Nem akarok kibújni az ágyamból, nem akarom elveszíteni azt az érzést, amely az éjszaka átjárt. Édes szabadság, saját döntések, vágyakkal, álmokkal összehangolt élet… Egy pillanat alatt foszlik szét a vekker fülsüketítő hangjára. Indulnom kell a munkába, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy pénzt keressek, hogy megéljek. Mégis minden napomon láncra ver, csapdába zár. Szolgaságom elrabolja az időt a valódi életemtől. Rabszolga vagyok egy rabszolgatartó világban. Még el sem indultam a munkába, de már azt a pillanatot várom, amikor újra hazaérkezem...
Egy hosszú, nehéz nap után indulok haza. A rutin feladatokkal elszaladt az idő, de közben kreativitásom a fiókban szunyókált, képzeletem pedig szárnyaszegett madárként szomorkodott kalitkájában. A késő délutáni, őszi város minden alkalommal lehangol. A fény már nem tudja beragyogni az épületeket, az utcákat, hiszen a nap korán nyugovóra tért. Korábban sem volt esélye, mert a szürke köd zord falként állt a reményteli világosság útjába. A sarki kávézó bezárt, a pékségben pedig az utolsó, félig száraz kenyér várja megkésett vásárlóját. Nehéz gondolataim hazáig kísérnek. Az ágy alatt, ijedten, összekuporodva bujkál az élet.
Ma is egyedül járom az utam a szürke városban. Kopog a cipőm a járda kövén, minden lépésem egy ígéretek nélküli, reménytelen élet, magányos estéje felé visz engem. November van és nagyon hideg. Felhúzom a kabátom cipzárját, megigazítom a sálam, összehúzom magam, talán így nem ér annyira a metsző szél. Ábrándjaim dideregve ülnek a vállamon. Nagyon szeretnék egy kutyát, ő lehetne a négylábú legjobb barátom, de az időbeosztásom ezt most nem teszi lehetővé. Macinak fogják hívni, ha majd egyszer összehoz bennünket a sors. A miénk lesz a legtisztább barátság, bizalom, szeretet, hűség.
Ma sem volt időm vásárolni, ezért otthon egy száraz vajas kiflivel és egy forró teával zárom a napom. Szeretnék edzeni, olvasni, találkozni a barátaimmal! Amire pedig igazán vágyom, hogy nekikezdjek végre írni. Olyan régóta cikáznak a fejemben első könyvem ötletei. Egy ilyen nap után azonban ólomsúllyal hátukon vánszorognak a betűk, a szavak és nem ölelik át egymást, hogy mondatokká formálódjanak. Szereplőim a takaró alatt gubbasztanak, nem indulnak izgalma kalandok felé. Annyira fáradt vagyok, hogy ma este csak a televízió távirányítója lehet a társam. Nem nézem a műsort, csak egykedvűen kapcsolgatok a csatornák között.
Minden nap vágyom a változásra, de annyira nehéz kiszabadulni mókuskerekem forgásából. Talán majd holnap este, ha nem leszek túl fáradt, nekilátok írni! Holnap fordítok az életemen végre. Holnap biztosan.