Bokrétás András: Ballada egy november délutánról

A novemberi szél fütyült az utcán,
a szoba szűk volt, álmos és sötét,
idegenül és kissé elfogódva
hallgatták egymás halk lélegzetét.
A haja körül szomorkásan bujkált
a tabac d'or fanyarkás illata,
tűz pattogott s az őszi délutánban
lassan, lebegve süllyedt a szoba.

Apró lángok lobogtak fel szemében
s rőt rózsát gyújtott homlokán a láz,
a félhomályban és cigarettafüstben
úgy úszott arca, mint egy látomás.
Sárgán bujkált az utcalámpa fénye
arcán, s az árnyban apró mellei
lágy kontúrjaikkal, mint egy pasztellvázlat,
sejtelmesen kezdtek derengeni.

Hosszú, fehér ingében dideregve
két vad csók közt meg-megremegett
s elfúlva súgta: nem, nem! Aztán persze
az övé lett. És sírt is keveset.
Az utcákon álmosan bandukoltak
azt mondták néha egymásnak: szeretlek.
Fütyörészett, cigarettára gyújtott
s azt gondolta: erről is írsz majd verset.

Még együtt mentek szótlanul, sokáig,
míg átkarolta őket a sötét,
szennyes felhők száguldoztak az égen
s az ősz zúgatta vad orcheszterét.