Amy Campbell: A torony felé

A szakadó esőben lépdeltem sietve a betonon szétfolyó pocsolyákban a bostoni repülőtér üvegfalú épülete felé. Közben a jobb csuklómon csillogó Tag Hauer órára néztem. 7:45 állt a számlapon. Ezt a prémium kategóriás órát még a feleségemtől, Tanjától kaptam a harmadik házassági évfordulónkra. Tanjától, aki még nem is tudott arról, hogy a napokban már a válással kapcsolatos dolgokat intéztem. Mint ahogy nem tudott Nináról sem. Majd akkor mondom el neki ezeket, amikor már hivatalos szakaszba lépnek a válási ügyek, és nem tudom tovább titokban tartani. Bár Nináról szerettem volna hallgatni. Már a gondolata, hogy másnak is beszéljek bomba szeretőmről, megmagyarázhatatlan féltékenységgel töltött el. Ninát nem adom! Nem! Inkább otthagyom a feleségem, vagy bármit, csak hogy már Nináé lehessek. Persze a válás Nina ötlete volt, és az utóbbi napokban olyan féltékenységi rohamokat vágott le ha Tanjáról volt szó, hogy bele kellett mennem ebbe a válásba. Ninát nem akartam elveszíteni Tanja miatt. Pedig Nina nem volt mindig ilyen követelődző, sőt… Lazán vett mindent. A rám zúduló esőben, vízcseppeket csobbanó pocsolyákban haladva felidéződött bennem első találkozásunk, ami két hete történt.

Épp kiléptem a szerkesztőségből a fényes bostoni napsütésbe. Felszabadultam, mint mindig ilyenkor, ebédidőben, ahogy otthagytam a komor falakkal határolt irodát. A nap nagyrészében ott dolgoztam, főszerkesztőként, három lap kiadással és megjelenéssel kapcsolatos ügyeit intéztem. Ebből a háromból két magazin havonta, a harmadik viszont két hetente jelent meg, úgyhogy húztam az igát rendesen. Ráadásul négy hónapja a feleségemnek depressziós paranoid rohama volt, úgyhogy azután a pszichológusa hatására otthagyta a felszolgálói állást, amit a West Side Pubban végzett, és csak otthon volt, magányosan, az 'antidepi' piruláival. Azóta én tartottam el őt is. Nem esett nehezemre két ember helyett is keresni, és minden jól is ment. Azonban aznap megismertem Ninát és minden megváltozott.

Már a szerkesztőséghez közeli Papa's Lunch nevű törzshelyem előtti járdaszakaszon lépdeltem, azzal a céllal, hogy itt töltöm el ebédidőmet, mint az utóbbi pár évben szinte minden nap, marhahúsos hamburgert falva, a sült krumplival ketchupot mártogatva, közben kalóriadús kólát szürcsölgetve.

Ekkor a Papa's gyorsétterem előtti járdaszakaszon megláttam őt. A szöszi csaj a betonút mellett hajladozó pálmafák sorfala mellett sétált. Enyhe szellő rezgette meg a pálmaleveleket, a lány pedig az aszfalton sötét tintapacákként mozduló pálmalevél árnyakban lépdelt sportcipőjével. A leveleken átszüremlő nap sárgás fénypászmákkal ragyogta be a szőke csaj alakját. Árnyszín topja megrezdült minden lépésnél az alatta dudorodó kerek keblektől. Formás fenekén feszülő koromfekete miniszoknyáján lágy szellő hullámzott át, meglebbentve azt.

Én zavartan kitártam előtte a gyorsétkezde üvegajtaját, ő pedig rám mosolyogott, és azt mondta:

- Köszike.

A szívem heves dobogásba kezdett, ahogy tekintetünk összetalálkozott. Gyönyörű szőke hajának egyenes szálai a vállára lógva meglebbentek. Türkizkék szemei csillogva kerekedtek, mint egy manga rajzkarakteré. Halványpirosra rúzsozott szájából elővillantak fehér, kicsit hegyes végű fogai. Hajából egy fehéresszöszi, ujjnyi fonat szolibarna homlokára libbent. Aztán belépett az étterembe, én pedig követtem, az üvegajtó záródott mögöttem.

Már az étterem pultjánál álltunk, amikor ő elővette felcsipogó mobilját, és az android érintésérzékelő képernyőjét nyomkodva online levélírásba kezdett.

Én vártam egy kicsit, majd megkerülve a lányt, a pulthoz léptem. Lerendeltem a szokásos Papa-féle marhahúsos Burgert, sültkrumplit és kólát, majd a pultos csaj által elém tolt műanyag tálcára helyezve a kaját, a tálcát felkaptam, és megfordultam.

Ekkor ütközött nekem a mögöttem, okostelcsijén elmélyülten pötyögő szőkeség. A lazán markolt műanyag tálcát elejtettem, a hamburger, krumpli és kóla pedig az étterem linóleum padlójára esett. A pohárból kizúduló kóla végigfröccsent a cipőmön.

- Óh, elnézést - szólalt meg a szöszi csaj, és elvörösödve zsebre rakta a mobilját.

- Semmi baj - mondtam megnyugtatóan, miközben feketés kólafolyam-csíkok színezték sportcipőmet.

- Óh, dehogyis nem baj - hadarta a szöszi, átázott csukáimra pillantva. Majd a szemembe nézett, ettől pedig a szívem kezdett hevesen verdesni. Milyen gyönyörű csaj, gondoltam.

- Bocsánatkérésként meghívhatom egy ugyanilyen ebédre? Én fizetem, ennyivel tartozom önnek - szólt a szöszi. Élvezettel néztem rózsaszín nyelve mozgását fehéren ragyogó fogai között.

- Igen - hagyta el számat a válasz, a szó mintha magától bukott volna ki ajkaim közül.

A szőke csaj cipőtalpaival a kólatócsában előrelépdelve a pulthoz ment, és rendelt mindkettőnknek. Ezek után egy asztalhoz ültünk, és evés közben beszélgettünk. Megtudtam, hogy ő Nina. Aztán valahogy az étterem után a munkahelyem helyett Nina közeli bérlakásában kötöttünk ki. Az ágyban…

Az emlékek szertefoszlottak, ahogy az esőből beértem a bostoni Logan repülőtér üvegfalú épületébe. Nem ez volt az első üzleti utam, főszerkesztőként már sokat kellett repülőn ülnöm.

Csomag nélkül sétáltam az építmény utasellenőrző részéhez, a beszállósávba. Az órámra néztem. 7:50 volt. Ekkor öt, arab kinézetű férfi furakodott be előttem a sorba.

'Mi lehet olyan sürgős nekik?' - gondoltam. De hagytam, hogy az öt pasas előttem érjen a fémdetektoros biztonsági kapuhoz. Kézipoggyászaikat letéve megindultak, és kettő átment a kapu alatt, azonban a harmadiknál bejelzett a rendszer. Majd a negyediknél és ötödiknél is.

Ekkor jutott eszembe, amit még Tanja mondott pár napja. Hogy már van ilyen Caps rendszer a repülőtereken, ami az ember veszélyességi fokát mutatja. Az utazási adatok, a nemzetiség és az életkor alapján. Szegény Tanja nem tudta, hogy már két hete minden nap megcsalom Ninával. De hát férfiember vagyok, persze ez nem mentesít a bűn alól. Azonban Tanja sose volt egy bombanő, és depressziója alatt sokat fogyott, már úgy nézett ki mint egy anorexiás vegán nő. És az utóbbi hetekben már nem kívánta a szexet. Ezzel szemben Nina valódi bombanő volt, szilikonos cicik, kerek popsi, izmos combok. És Nina naponta kétszer is akarta azt. Így nézve talán megbocsátható a megcsalás-sorozatom, persze ez nem mentesít a bűnös érzés alól.

A három pasit, akiknél besípolt a Caps számítógépes rendszer, kiállították a felszálló utasok sorából. Átnézték az irataikat, és a kézipoggyászaikat is. Végül nem találtak semmi gyanúsat, pedig amikor a reptéri biztonsági őr előhúzott az egyikük kézipoggyászából egy box cutter kést, rossz érzés járta át a bensőmet. Újra felidéződtek bennem Tanja szavai, hogy a 10 cm-nél kisebb penge nem minősül fegyvernek. A fenébe Tanjával, gondoltam, az üzleti út után azonnal elindítom a válás folyamatát, és otthagyom, hogy csak Nináé lehessek, és ő csak az enyém.

A három arab fickó visszakapta kézipoggyászát,

'A boksz cutter kést is' - szólalt meg a fejemben egy vészhang,

és mindhárman tovább haladtak a várakozó American Airlines 11-es járatára. Nálam nem sípolt be a Caps, és nyugodtan haladtam tovább az utasszállító repülőgép piros American feliratú matricákkal borított fehér fémszerkezete felé. Láttam a gép végén a már jól ismert piros A betűt, mellette az A-t, kékben.

A gépbe vezető lépcsőkön fellépdelve leültem az egyik üres helyre. Pár másodperc múlva felszállt az utolsó utas is. Körbenéztem a gép belsejében. Csak kábé a repülő fele volt foglalt, nem volt olyan sok utas, mint szokott korábbi üzleti útjaimon.

Hátradőlve az órámra pillantottam.

7:59 állt a számlapon. Ekkor elkezdett a gép emelkedni a bostoni légtérbe.

Kinézve az oldalablakon láttam, hogy a levegőt szinte vízszintes csíkokra szabdalja a szárny körül a száguldás ereje. Fehér felhők töltötték ki a képet, néha-néha beragyogott a nap, amitől pislognom kellett. Elmém egyik felét a Tanjától való elválás gondolata töltötte ki, míg a másikat a mohó sóvárgás Nina után. Felidéződtek bennem az utolsó napok titkos találkái. A szerkesztőségből ebédszünetre hivatkozva kimentem, Nina pedig a közeli utcarészen várt autóval, ahogy azt előző nap mobiltelefonon megbeszéltük. Reméltem, hogy Tanja nem nézi le a híváslistámat online, de ha látja is, engem már nem zavart volna az sem. Mindazonáltal Ninával mindig csak titokban taliztunk. Utolsó találkozásunkkor a megbeszélt utcaszakaszra lépdeltem, amikor egy tűzvörös Peugeot száguldott át az egyik piros fényű jelzőlámpa alatt. Mellém suhanva fékezett, és farolva megállt. Mögötte két fekete guminyom húzódott a beton szürkéjén. Hátsó lámpái vörösen villantak. Fém felnis kerekei körül por kavargott. A vezetőülés melletti ajtaja kivágódott, és Nina szállt ki belőle. Az a merész kivágású Valentino estélyi volt pompás testén, amit úgy szerettem, és ő jól tudta ezt is. Arca haragos volt, a homlokára nyúló fonatot visszasöpörte szöszi fürtjei közé.

- Késtél - mondtam, szívem hevesen kalapált, mint egy tini szerelmesé.

- Te is késel azzal az elcseszett válással - mondta felém lépve.

- Meglesz, ott hagyom Tanját érted, ez az igazság - szólaltam meg.

- Mikor? Egy hét vagy egy hónap múlva? - szövegelte dühösen Nina.

- Hamarosan. Egy üzleti útra kell mennem holnap, szeptember 11-edikén Los Angelesbe, azután már készen várnak a válási papírok, az ügyvédem intézi őket - válaszoltam.

- Tényleg? - kérdezte, miközben kék szeme haragosan villant.

Csak nem féltékeny Tanjára? - gondoltam hirtelen.

- Mert én lassan felrobbanok a tudattól, hogy másé is vagy, nem csak az enyém! - mondta flegmán Nina.

- Jaj, ne idegeskedj, Édesem, csak téged szeretlek, miattad fogok elválni Tanjától, bármit megtennék érted – mondtam, és mohón vágyakozva kezeimet felemeltem, hogy megérintsem cickóit. Nina erre hátralépett.

- De hát annyira kívánlak, édes - szóltam csalódottan, kezeimet leeresztve.

- Én meg azt kívánom, hogy elválj, és ne legyen más nő az életedben, csak én – mondta visszahátrálva kocsijához.

- Na de hát a randi, az újabb kamaty… - mondtam elszoruló torokkal.

- Akkor kapsz meg újra, ha már elváltál. Édes! - szólt gonosz vigyorral az arcán Nina, és beszállva gázt adott. A tűzpiros kocsi légförgetegeket kavarva száguldott el mellettem. A napfény megcsillant fém felnijein, mint valami égi morzejel.

- Nem kér valamit?

A mondat visszarántott emlékeim közül a jelenbe. Felnéztem az American Airlines 11-es járatának üléséből, és a gépbe épített széksorok közötti keskeny folyosón italoskocsit végig toló japán stewardessre néztem.

- Köszönöm, nem - feleltem.

- Jól van - mondta a légikísérő hölgy, és tovább tolta a büféskocsit, a többi utas felé.

Én visszamerültem emlékeimbe, és újra Ninára gondoltam, mint az elmúlt napokban szinte mindig. Ekkor kiáltás harsant a repülőben:

- Leszúrták a pilótákat és elfoglalták a pilótafülkét!

Erre döbbenten néztem körül, már a jelenre fókuszálva. Feltűnt, hogy az öt arab férfit, akik közül háromnál bejelzett a Caps, nem látom sehol. Ekkor megszólalt a hangosbemondó, aminek mikrofonja a csukott ajtójú pilótafülkében volt.

- Eltérítettük a gépet! - harsogott a gép belsejében, a mennyezetre telepített hangszórókból. – A repülő mostantól Bin Laden harcosaié, az Al Kaidáé!

Elhűlten néztem ki a gép ablakán, és azonnal kiszúrtam, hogy itt valami már nagyon nincs rendben. Csillogó üvegfalú felhőkarcolókat láttam a felhők közül kibújni.

'De hisz ez nem Los Angeles, hanem New York! Letértek a menetirányról!' - szólalt meg a vészesen komoly elmehang a fejemben. 'Sose érsz Los Angelesbe!'

Idegesen az órámra néztem. 8:46. Hülyeségnek tűnhet, de Nina utolsó találkozásunkkor mondott szövege csendült fel az elmémben.

'Mert én lassan felrobbanok a tudattól, hogy másé is vagy.'

A felhőkarcolók között süvítő repülő oldalablakán kipillantva megláttam a felénk közeledő tornyot.

'Hisz ez a World Trade Center északi tornya!'- gondoltam félve. - 'Mindjárt belecsapódunk!'

'Kábé a 93. és a 99. emelet közé' - gondoltam eszelősen.

Az utolsó gondolatfoszlány a fejemben újra Nina volt. És amit mondott:

'lassan felrobbanok'

Ekkor lángförgeteggé vált körülöttem minden.