’57 PALÁSTI Erzsébet: Kiáltás

Föld alatti rejtekemből
mint zúgó áradat tengerszem öbölből,
felszínre dob a teremtő karja
sikongok,
riadt madár vagyok,
bolyongok.

Szállok a térben vigaszt keresve,
hol itt a fény, hol itt a remény?
Füst gomolyog fölöttem,
napfény komorul.
sötétségben vergődő szívem
riadtan és vadul kalapál, kondul.
- LEVEGŐT!

Sivatag alattam,
porba hullt fejem már nem lázad.
De hálát adok mindenért,
amit itt a földi létben láttam.

A légtér körbe ölel óvva és
védelmezőn,
beszívom éltető áramát,
ami szívem rejtekeit lüktetve
és bolyongva járja át.
- LEVEGŐT!
Hogy a létezés teljessége
minden szinten örüljön
és járja át az életet
vígaszt keresve és találva
minden teremtményében.

Mindeneknek fönt és alant
- LEVEGŐT!
és megbékélést a tévelygők szívének.